Boren azonnal a bejárathoz szaladt, s követte őt a lassan ébredező katonák mindegyike.
Amint kinézett, azonnal visszafordult, és ijedten kiáltott oda Selevírnek:
- Ó Uram, mi ez az újabb bosszúság megint? Mindent ragyogó fehérség önt el odakint!
- Emiatt a ragyogás miatt hitted azt, hogy a nap fénye oly hatalmas, hogy felmelengetheti a levegőt déltájra. Ez hó. Úgy tűnik egész eddig esett.
- Hó? Hiszen itt délen nem eshet hó! Soha nem is esett!
- Márpedig ez káprázatnak túl hideg, és havas Boren! Várakozást, és éles figyelmet érzek a levegőben. Valaki csak azt várja, hogy elinduljunk. Addig lecsendesítette a szeleket, hogy jobban lásson minket. Alighanem, ahogy kitesszük a lábunkat innen, a napfény játéka is alábbhagy a havon, és a szél fog velünk újabb vihart játszani. Igyekezzünk minél hamarabb túlesni rajta!
- Csak azt nem értem Uram, miért kell nekünk annyira igyekeznünk ahhoz a kis faluhoz. Nem lehet olyan fontos az a pár száz ember, hogy ennyi mindenen túlküzdjük magunkat!
- Nem is az a kis falu a fontos Boren! Hanem az, hogy a királynő ránk figyeljen, ne másfelé! Már elmondhatom, mert segítesz nekem, hogy ne aludjak addig, míg nem végeztünk.
- Mit mondjak a katonáknak?
- Hogy feledjék a falut, maga a királynő ellen megyünk!
Gyorsan szedelőzködtek, hamarosan útra készen álltak a barlang bejáratánál. Nehezen haladtak a majd térdig érő hóban. Boren minduntalan a hegytetőket kémlelte, félve, hogy valami a fejére esik.
- Nem tudom Uram, tegnap a te meséd nekem hihetőbbnek tűnt, de ma mintha én is inkább dühös medvéknek látnám a két hegyet mellettem.
- Bármelyik is igaz a kettő közül, egyik sem jelent biztonságot. Még tetézi a bajt, hogy most akár lavina is elsöpörhet bennünket az élők földjéről. Dühöt érzek, és ez a hegy dühe. Nem szereti magán a havat, és úgy tűnik, sejti, hogy mi hoztuk rá a hideg takarót. Messze még a szurdok kijárata?
- Nem tudom pontosan uram, de még az elején járhatunk.
- Túlságosan nagy a csend. Túlságosan nagy. Viharral könnyebben megbirkózna a szívem, de ezzel a fojtó csenddel nem tudok mit kezdeni.
Ebben a pillanatban hatalmas moraj rázta meg a levegőt. Selevír gyorsan felfelé tekintett, és elkiáltotta magát.
- Lavina! Éppen a fejünk felől!
A hegytetőről elinduló hógörgeteg iszonyatos sebességgel zúdult lefelé. A katonák próbáltak minél gyorsabban haladni, de a hó olyan nagy volt, hogy térdig süppedtek benne. Selevir hátul maradt, és várta, míg az utolsó katona is elé kerül. Egymás kezét fogva rángatták előrébb-előrébb magukat, és a lovaikat.
A lavina pontosan mögöttük csapódott a földbe, elzárva a hátrafelé vezető utat
- Most legalább már akkor sem fordulhatnánk vissza, ha akarnánk! – szólt Boren.
- De nem is akarunk. – válaszolt Selevir
- Nem Uram, de a katonák babonásak. Zúgolódnak, hogy meg kellett volna kerülnünk a szurdokot.
- Nem mondhatok most többet, de annyit igen, hogyha megkerültük volna, akkor az időveszteség miatt egyenesen a halálos ítéletet mondtam volna ki a fejük felett. Ha nem igyekszünk, akkor bizony szintén ez a sorsunk. Még van esélyünk. Ragadjuk meg!
A szél azonban újra felélénkült, és hatalmas hófelhőt fújt a fejük fölé. A nap sugarai eltűntek a szemük elől, és nem sokára borzasztó hóvihar kerekedett. Szinte semmit sem lehetett látni, csak botorkáltak a rájuk zúdult hóban. Hideg szél csapott a szemükbe, telefújva azt hideg pelyhekkel. Levegőt is alig kaptak, úgy tűnt az idő egyre kegyetlenebb oldalát mutatja meg nekik.
Hosszú órák óta meneteltek így. Selevirt kezdte elhagyni a remény, már csak az akarat, és a dac mozgatta tagjait. A katonák mögött haladva noszogatta csapatát, ami szinte jéggé dermedve, elcsüggedten, egyre lassabban haladt.
Boren öntötte a lelket beléjük Selevirrel együtt. „Tovább! Tovább! Nem adjuk meg magunkat ilyen könnyedén!”
- Egyre elgyötörtebbek a katonák Boren!
- Azok uram, de ha egy kis csapat katona ekkora haragot vált ki az uralkodónőből, akkor elképzelni sem merem, hogy mi vár az országunkra, ha azt tűzi ki gaz támadásának! Jobb lesz tehát, ha a katonák hozzászoknak ahhoz, hogy nincs feladat, ami elől megfutamodhatunk!
- Kellőképpen őrült vagy Boren ahhoz, hogy jó katona váljék belőled! Erősebb a szíved, mint a félelmeid! Gyerünk hát tovább, tovább, bármi is álljon utunkba!
Egyszer csak megjelent a fejük felett egy egész csapat sas. Ott köröztek a szurdokban oda-vissza, hol magasabban, hol lejjebb repülve. Vijjogásuk áttört a szél süvítésén.
- Boren , azt hiszem jóra fordulnak a dolgok! Ezek Gothenar madarai!
- A sasok Uram? A sasok a halál madarai? Mi jó nekünk abban, hogy a halál köröz a fejünk felett?
- Nem mint Gothenar a halál, hanem mint Gothenar a tündér. Ő nem csupán a halál tündére, hanem bölcs, és hatalmas tündér. Úgy tűnik feltűnt a Nagy Tanácsnak, hogy mi történik itt. Ezek itt a felderítői.
Nem sokkal később megváltozott a szél iránya. Fent a magasban látni lehetett, ahogy a hófelhő lassan eloszlik, és elcsendesedett maga a vihar is. Látták már az utat maguk előtt, amin már hatalmas hó állt.
- Nincs már vihar Uram, igaza volt. De nézze ezt a hórengeteget előttünk! Ezen átvágni, azt mondom eltart legalább két napig. Míg tartott a vihar, legalább nem tudtuk, hogy mivel állunk szemben. De most már elmondhatom, hogy valami csoda kell ahhoz, hogy ma estére odaérjünk Norvulon határához!
- Úgy tűnik Boren, ezt más is így gondolja! – intett Selevir a fejével a távolba
Messze, a szurdok előttük álló oldalától hatalmas vörös fény közeledett, nyomában tiszta kékre festette az eget. Hirtelen összement, nem látták, majd közel, alig pár száz méterre előttük tűnt fel újra. Ahogy közeledett, ki lehetett venni egy alakot a fényben, mögötte egy ezüst színű fényben tündöklő másikat, akit eddig nem vettek észre a szikrázó hó miatt.
-Kik ezek uram? – kérdezte Boren
- Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem már találkoztam velük. Ha jól sejtem, akkor ők az elemi erők tündérei közül valók.
Az idegenek már egyre közelebb értek, és szélesen mosolyogva köszöntötték a döbbent katonák élén álló Selevirt.
- Milyen öröm téged újra látni Selevir!
- Hát még nekem mekkora öröm! Jobbkor nem is jöhetettetek volna! Feuxethen, Winthorall! Boren, - fordult parancsnoka felé – Bemutatom a tűz, és a szelek tündéreit. Ő Boren, a parancsnokom – mutatott Borenre – És ők a katonáim. Bátor, és rettenthetetlen csapat, annyit elmondhatok.
Boren megkövülten állt a tündérek előtt, éppen csak a száját nem tátotta el. Hirtelen összeszedve magát térdet hajtott a tündérek előtt.
- Ne parancsnok! Kérünk ne tedd! - szólt Feuxethen. Hangja kellemes, mély, meleg női hang. Arca emberi szemmel szépséges, és forró , piros színei között csodaszép, hideg kék szemeket viselt. Haja egyszínű a tűzpiros ruhájával, amely leért a földig, és folytonosan mozgásban volt, mintha lángnyelvek vették volna körül. Bőre rózsaszín, de testéből csupán karcsú keze, és szépséges arca volt látható.
- Többet tettetek eddig is, mint amit mi – folytatta Winthoral. Az ő hangja zúgó volt, néhol meg-megfűszerezve süvítéssel, de férfiasan mély. Ezüstben csillogó haja miatt nagyon öregnek tűnt, de arca fiatalos, és erőteljes, nemes vonásokkal. Szemei neki is hideg kékek, de minden pillantásának mélye hatalmas bölcsességről árulkodott. Ruháján az ezüst úgy változtatta az árnyalatait, ahogyan a ruha mozgott, mintha szél fújná folyton belülről. - A sasok adtak hírt Gothenarnak arról, hogy mi történik. Sajnos nem tehetünk többet, és nem is jöhettünk hamarabb. A Nagy Tanács még nem döntött a további lépésekről, de figyelemmel kíséri, amennyire csak tudja a fejleményeket, azonban ereje fogytán van. Diabolus oldalán egyre nagyobb az erő. Lorena mai varázslata maga mellé állította a szeleket, így a Nagy Tanács elé járulhattunk azzal az indokkal, hogy katasztrófa fenyegeti a földet, ha nem lépünk azonnal. Így siethettünk a segítségetekre. Megtisztítjuk az utat előttetek, de többet nem tehetünk. A sasok szerint azonban fogytán az időtök, hatalmas iramban kell lovagolnotok Norvulon határáig. Ha visszafordultok, arról Lorena tudni fog, nincs más választásotok, mennetek kell. Aki miatt az egészet elkezdted Selevir, az még nincs biztonságban.
- Én vissza nem fordulnék akkor sem, ha akárki, és akármi volna is biztonságban, ameddig meg nem nézem magamnak ki ez a boszorkány, aki ilyen gyalázatos varázslatokra képes! Ha tovább mérgesít felültetem a seprűjére, és addig röptetem, hogy a pokol kapujáig meg sem áll! – válaszolt Boren eltökélten – Gondolom minden katonám így gondolkodik a dologról – nézett körül a lovasokon, akik megilletődötten álldogáltak a lovaik mellett bámulva a tündéreket.
- Én sem az már biztos – felelte az egyikük – De abban nem vagyok egészen biztos, hogy a bor a flaskámban nem buggyant-e meg amiből ma reggel húztam egy jókorát, mert még most sem hiszek a szememnek.
- Nem , nem buggyant meg sem a borod, sem te – nevetett Selevir – Ők bizony igazi tündérek. De igyekeznünk kell , tehát szedd össze magad gyorsan, húzz a borodból egy keveset te is, és a többiek is, aztán lóhátra, hogy ne késsük le a találkozót! Hej de megölelnélek benneteket most barátaim – fordult a tündérek felé – de te Feuxethen azonnal felperzselnél, Winthoral meg összeroppantana hatalmas erejével!
- Majd mi ketten megölelünk benneteket inkább! – nevetett Feuxthen, azzal megfogta Winthoral kezét, és meleg, lágy szellő kezdte mindannyiukat simogatni. Ruhájuk hamarosan megszárad, átmelegedtek, mintha órák óta meleg tűz mellett ültek volna.
A katonák felélénkültek, kékké fagyott arcuk pirossá vált, élettel teli lett. A lovak boldogan kaparták a földet lábaikkal, és izgatottan toporogtak, mint akik mennének már. Körülöttük a havat zöldellő fű váltotta fel, de előttük még toronymagasan állt a hó.
- Pár perc előnyt kérünk mindössze - kérte Winthoral,- legyen tíz perc. Feuxthen felolvasztja a havat, én pedig felszárítom a földet előttetek. Addig szedjétek rendbe magatokat, mert estig meg sem állhattok. Ennyi pihenő elég is lesz talán nektek.
- Köszönöm barátaim! – felelte Selevir.
A két tündér ekkor feljebb emelkedett. Feuxthen nyomán eltűnt a hó, Winthorell pedig felszárította a földet. Kis idő múltán Selevir és a katonák követték a tündéreket, akik úgy eltűntek , hogy utánuk már csak a száraz, zöld táj maradt.
A csapat sebesen vágtázott végig az előttük álló úton. Selevir szíve úgy dobogott, mint ahogyan a lovak patái dübörögtek a földön.
A kis falu lakói Norvulon határánál nem is tudták micsoda erők gyülekeznek a fejük felett. Békésen aludták már édes álmaikat, amikor Selevir, és katonái a falu határához érkeztek.
- Most mi lesz Uram? Bemegyünk a faluba?
- Nem Boren, itt várunk. Figyelnek minket. Jobb, ha úgy teszünk , mintha letáboroznánk itt, de készüljetek fel rá, hogy bármelyik pillanatban megindulhat a támadás.
- Korán érkezett a gyámfiad Úrnőm! – suttogta fojtottan Zarkar
- Két tündér sietett a segítségükre. Ez ellen nem tehettem semmit. Nincs más, valahogyan itt kell őket tartani, ameddig meg nem érkezik a seregem. Úgy tűnik letáboroznak.
- Lehet, hogy nem számítanak a a támadásra?
- Azt mondtam, hogy úgy tűnik. Nagyon is számítanak rá.
- Talán hagyhatnánk őket, amíg ideérnek az aranylók… Nem tudjuk, hogy mi járatban vannak
- Ó Zarkar! Gondolod, hgy Selevír ölbe tett kézzel megvárja, ameddig a halálos ítélete bevégeztetik? Ne nézd ennyire ostobának! Oka van annak, hogy idejött, és csak megfelelő indokkal tartóztathatjuk… A támadás elég indoknak tűnik.
Hamarosan tehát támadunk. A katonák készüljenek!
- Úgy tűnik, hogy igazam volt, - szólt Selevir – Nézd Boren ott, a város nyugati falánál fáklyák gyúlnak, nagyon úgy fest, hogy valóban vártak ránk! Lóra mindenki!
- Mennyien lehetnek Uram? – kérdezte a Boren
- Nem elegen Boren. Nem elegen ahhoz, hogy kifogjanak rajtunk!
Csatasorba állította katonáit, akik néma csendben, pisszenés nélkül álltak várva a támadást.
Lesovar katonái kardjaikat magasra tartva rohantak feléjük, a Hold fénye megcsillant súlyos páncéljukon, és a hegyes sisakjaikon. Lovak patáinak dobolása vegyült a fém csörgésével, és a katonák csatakiáltásával.
Selevir ádáz vágtába fogott, és mind utána kíséretéből a katonák. Seleviren látszott, hogy dühe mélyről, a szíve legbelső zugából tőr elő, és nincs sem ember, sem semmi olyan teremtmény mely útját állhatná. Mögötte harci kiáltással hű parancsnoka Boren fogta kezében Gulginia zászlaját.
Hamarosan összeölelkeztek a fegyverek. Selevir kardja nyomán hullottak a fényes ezüst páncélok. Őrjöngve lovagolt az ellenség sorainak közepébe. Katonáira átragadt harci hevülete, szemük előtt felrémlett a mögöttük álló viharok sora, és Lesovar minden katonáján bosszút akartak állni.
- Azt mondtad Zarkar, hogy Lesovar katonái erős vitézek, és mégis úgy hullanak mint a legyek. – mondta a királynő bosszúsan
- Te sem mondtad úrnőm, hogy nevelt fiad úgy küzd, mint valaha a tündérek legjobbjai.
- Egyedül nem menne neki sem, bármilyen vitézül harcol. Nézd a seregét! Tűz lobog bennük, olyan tűz amit nem lehet megtanulni, amit nem lehet csatákban megszerezni. Nézd Lesovar seregét, nyoma sincs ennek bennük!
- Van úrnőm olyan erő, amit nem tudsz megvenni a hatalmaddal, és a vagyonoddal sem.
Selevir körbenézett, és meglátta messze a királynőt. Dühe még magasabbra hágott, és még gyorsabban forgatta a kardját.
- Nézd Boren! – szólt oda a jobbján küzdő parancsnoknak – Ott áll ő! Védetten, hátul. Nem lép a csatamezőre, csak irányítja az embereit!
- A gyalázatos! – Boren szemének tüze megcélozta a királynőt, s szíven találta azt – Vitézek! – kiáltotta – Ott áll fönt kinek mindezt köszönhetjük! Kaszaboljátok a korcs kutyáit, ahogyan csak a karotok bírja, ameddig csak szívetek dobban!
S bár kevesebben voltak, de dühük százszorta nagyobb, mint Lesovar jóltartott katonáié. Kardjuk erősebben csapott, szemük élesebben látott, fékezhetetlen szenvedéllyel zilálták szét az ellenfél sorait, akik fejvesztve menekültek.
Selevir szeme elvakultan forgott körbe:
-Gyertek még! Gyertek, álljon még elém, aki nem fél ellovagolni Gothenár ménesén!
- Nincs már senki, aki eléd állna Uram! – lépett mellé Boren. – Ott menekül mind! – mutatott a menekülőkre.
Selevir kissé lehiggadva nézett körül a csatamezőn.
- Gyere dicső kapitányom, nézzük mekkora a veszteségünk!
Leszálltak lovaikról, és a földön fekvő testeken átlépkedve számlálták össze kik maradtak. Aki tudott, lóháton, vagy anélkül sereglett köréjük. Több katona elvesztette a lovát, sokuk megsérült. Mindössze két katonát veszítettek.
- Eltelt a második éj is! – szólt Selevir – Megtettük, amit tennünk kellett, most már csak meg kell keresnem a falu bíráját, átadnom Trowell levelét, és mehetünk vissza. – szemével messze a városfalakhoz tekintett, kereste az Uralkodónőt. Az lassan, maga mellett Zarkarral közeledett felé. – Dolgom van még Boren. Beszédem van ezzel a nővel. – Visszaült lovára és elébe ment a királynőnek.
- Micsoda meglepetés Selevir! – kezdte a királynő – Miért nem üzented, hogy te vagy a vendég, tárt karokkal vártalak volna!
- Én nem leszek a te vendéged sohasem. Nem is vendégségbe jöttem, és nem is hozzád. Azt sem tudtam, hogy ez már a te birodalmad. Itt Lesovar király országának falai állnak. A föld amelyen állsz a senki földje, és orvul támadtál ránk, kik itt éjszakáztunk!
- Ne játssz velem fiam! Nagyon is jól tudod, hogy immár ez itt az én birodalmam! A tied is lehetne, de neked nem kellett! Inkább választottad a kis senkiházi, nevetséges kis ágrólszakadtat..., mi is a neve? Lana?
Selevir a név hallatára egyre gyöngülni kezdett. A királynő mosolyogva figyelte.
- Úgy tudom gyermeket vár a kedves. És te itt messze tőle bizonyára szenvedsz a hiányától! – Selevir feje szédülni kezdett, semmi másra nem vágyott jobban, minthogy láthassa Lanát. – Ne hidd te szerencsétlen, hogy az erő ami benned lakozik, a tiéd! – folytatta a királynő. – Az én erőm dolgozik benned. Minden győzelmed tőlem származik, de amint felidézem a jelentéktelen kis mihaszna emlékeidet, azonnal felülkerekedik benned a gyenge igazi éned! Nem bírod már a küzdelmet sokáig! Két választásod van: vagy az erőmet birtokolva hőse leszel a választottaidnak, de akkor örökre megkaparintalak, vagy leküzdöd magadban azt, de akkor egy senki maradsz, egy lélektelen, holtak, és élők mezsgyéjén kóválygó senki. Vedd észre Selevir, hiába a küzdelmed, már akkor veszítettél, amikor elhagytál engem!
- Körém csavarod bűbájos szavaidat, de hiába! Ismerem minden boszorkányságodat. Most még nem tehetsz ellenem semmit. - Minden erejét összeszedve kiáltotta oda - El kell, hogy engedj Lorena! – úgy ejtette ki a királynő nevét, mint a kardcsapást.
Az uralkodónő a neve hallatára minden ízében megfeszült, fogai közt sziszegte
- A nyomorult! Az arcátlan nyomorult!
- Miért nem alkalmazod varázserődet Úrnőm? – kérdezte Zarkar halkan
- Mert ő kék te ostoba! Nála nem sokra megyek ezekkel! Ha mágiával akarom elkapni, akkor elveszítem belőle Őt magát, és vele együtt az erejét, amire a legnagyobb szükségem van. Túlságosan küzd még benne a jó. Még nincs itt az ideje, hogy megtörjem teljesen. De még nem végeztünk! Még nem végeztünk! – kiáltotta oda Selevirnek is dühödten, majd megfordította a lovát és elviharzott.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés