31. Fejezet
- Felettébb furcsa, hogy egy áldott állapotban lévő fiatal asszonyka idegen férfival mutatkozzon nyilvánosan mindenhol! –Andrea hegyes orrát előreszegve szegezte a szemét Sellára. – Persze manapság sohasem tudja az ember, hogy miféléket fogad a házába – fordult mosolyogva Rose felé. – Gondolom csak az áldott jó szívednek köszönheti, hogy itt lehet.
- Ugyan kedvesem, bárki ezt tette volna! – pirult el Rose a dicséretre – No és a ház ura Rhundel...
- Ó a férfiak! Egy ilyenfajtának nem nehéz meggyőznie egy mit sem sejtő idős férfi ellenkezését. Rhundelnak egy igazi, erkölcsös asszonyra van szüksége – nézett Rose-ra, aki megint elpirult – Nem! – nevetett – Nem gondoltam én rád kedves barátnőm , tudom, hogy te szinte a családtagja vagy, és bár a legjobbak közül való, de mégiscsak egy házvezetőnő, akinek túl nagy feladat lenne a feleség teendőinek ellátása, ami kiterjed a háztartás legszigorúbb gazdálkodására is. Ehhez egy tapasztalt asszonyra van szükség, aki manapság már kincset ér!
Rose bólogatott a szavakra – Igen, igen, valóban Rhundel nem a legjobban bánik a pénzzel. Mondtam is neki számtalanszor, hogy jobban oda kellene figyelnie a javaira. És megbízik bizony mindenkiben! – sóhajtotta – De én nem mondok semmit. Nem tetszik nekem, hogy kik járnak ide manapság!
Sella felindultan szedte a levegőt, szemei szikrákat szórtak, és hitetlenkedve nézett Rose-ra, majd Andreához fordult.- Mégis milyen fajtának kedves Andrea? – kérdezte nyugalmat erőltetve a hangjára.
- Ó, nem mondtam én semmi rosszat! Vagy igen? – nézett Andrea Rose-ra kérdő tekintettel, majd a tőle telhető legnyájasabban fordult vissza Sellához – Csupán annyit, hogy mi tisztességes asszonyok nem szoktunk az ilyenekhez. A délutáni teám során szóba hoztam az ügyet a barátnőimnek, akik ugyanezen a véleményen voltak. Ó! De hagyjuk is az efféle kellemetlen beszédeket , - tette le gőzölgő esti teáját az asztalra – és ejtsünk szót valami vidámabbról! – összeütötte tenyerét, és vidáman tapsikolni kezdett – Ma megmentettem egy szegény gyermeket a gonosz hatalmától, csupán a kezem erejével! Magas lázban feküdt, és az oktalanok hideg vízbe mártogatták, de én odaléptem, és egy órán belül lement a láza! Ó, de nem kértem semmit, elég nekem a hála, amit énirántam éreznek, és az irántam érzett tiszta szeretetük világítja meg az én özvegy napjaimat! – ekkor drámaian lehajtotta fejét, mélyet sóhajtott, miközben egyik kezét a szívére tette – Senki! Senki sem tudja, milyen szenvedéseken mentem én keresztül gyönge nő létemre!
Rose a mellette levő fotelból közelebb húzódott, és megfogta lehanyatló kezeit.
- Jaj kedvesem! Miket beszélsz! – vigasztalta – Itt vagyunk mi is neked, nem szabad elkeseredned!
- Csak egy pillanat! – vágott közbe Sella – Mintha azt mondtad volna, hogy a délutáni teázásodon rólunk beszéltél. Megtudhatnám mégis mit?
-Nézd Rose! – kiáltott fel fájdalmasan Andrea – Látod! Nem tudhatjuk mifélék! Micsoda érzéketlen letámadás ez? – fordult felháborodottan Sella felé – Ó, érzem, hogy hanyatlik az erőm erre a a rosszindulatra! Rose, ha megbocsájtasz – dőlt hátra a fotelben – magamra hagynátok, teljesen elgyöngültem! Mennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyok! Miket kell eltűrnöm! Nekem! Aki csak ad, és ad!
Rose zavartan állt fel, gyorsan egy takarót hozott a láthatóan ájulás környékén járó Andreának, majd intett Sellanak, hogy hagyják el a szalont. Sella dühösen villogtatta szemeit, hitetlenkedve, és kérdőn nézett Rose-ra
- Hagyd őt Sella! – nyugtatgatta Rose – Ő túlságosan jó, és hatalmas teher a vállán a küldetése.
- Túlságosan jó? – kérdezett vissza Sella – Hallottad miket mondott?
- Nem kell vele törődni. Erkölcsös, kemény asszony. Inkább megfogadnátok a szavát! – Rose dacosan nézett Sellára, majd elviharzott a konyha felé.
Sella megkövülten állt a folyosón. Pár perc múlva összeszedte magát, és gyorsan Suttogó szobájához sietett.
- Rhundel! Rhundel! – szólt, míg az ajtót kopogtatta – Beszélnem kell veled! Azonnal!
- Sella? – nyitott ajtót Suttogó – Lanával történt valami?
- Nem, nem – hadarta Sella, - de erről a nőről akarok beszélni veled!
- Á! Rose barátnője! – felelte sokatmondóan Rhundel - Fáradj beljebb! – tessékelte be az asszonyt
- Pontosan! Andrea – felelte felindultan Sella, belépve a könyvtárszobába
- Kedves Sella, kérlek ne ejtsd ki a nevét, mert attól tartok, ha meghallja, még meghívónak tekinti a házamban található kevés helyiségek egyikébe, amely még mentes tőle. Jelen esetben, ide. – fürkésző szeme Sellát figyelte – Úgy látom nagyon felizgatott. Halljam mit követett el a keselyűszemű!
Sella leült egy székbe, majd kicsit elmosolyodva a jelzőn elkezdte:
- Végül is nem követett el semmit, csupán...
- Csupán?
- Lanáról, és rólam beszélgetnek a barátnőivel a teadélutánjukon
- Tartottam ettől – felelte elgondolkodva Rhundel – De sajnos most nem tehetünk semmit. Ha kiteszem innen, akkor nagyobb bajt okozhat. Jelenleg fedél nélkül van, így a legbiztosabb indokkal rendelkezik, hogy a felettébb nagyra nőtt kíváncsiságát kielégítse arról a házról, amelyet hosszú évek munkájával sikeresen távol tartottam a kutató szemek elől.
- Nem látom, hogy igyekezne elmenni innen!
- Miért is tenné? Elszegényedett, és vásári mutatványokból tartja fenn magát. Szerencsére, a királynő eltávozott, és bár itt van Diabolus, de az ő szeme most asszonyán van, nem a városon. Talán a pletykák nem jutnak el hozzá. Most még nem. Nyugodj meg Sella! A városi hímzőkör pletykája bár nagyon bosszantó, talán nem tud ártani nekünk.
- Talán
- Mire árthatna, addigra megtesszük a lépéseket. Lana hol van?
- Lent az alagsorban készíti elő az útra a csomagot. Szerencsére oda ez a nő nem megy.
- Retteg a sötéttől – nevetett Rhundel
- Rhundel, Rose úgy tűnik, nagyon a befolyása alá került
- Igen, tudom. Régi történet ez már, azt hittem sikerült Rose-t jobb belátásra bírnom, de úgy tűnik, valóban akkora szíve van, hogy nem fér bele senkiről rosszat feltételezni. Ez az erőssége, ezért ragaszkodom hozzá én is, de egyúttal ez a gyengéje is.
- Rose látta a patkányt nálad nem is egyszer...
- Rose babonásan retteg mindentől
- Elárulhatja Andreának!
- Nem teszi meg. Morog, de nem teszi.
- Te mágus vagy. Talán valami varázslatodban bízol ennyire?
- Nem. Ismerem Rose-t már egészen kislány kora óta. Rose becsületes. Varázslattal nem változtathatok emberek jellemén..., és jellemet sem adhatok a jellemtelennek. Amennyire csak lehetséges, megvédem Rose-t, de sajnos a jóhiszeműsége ellen csak önmaga védhetné meg önmagát. Minket meg védjenek meg imáink!
Lana lent már összekészített négy nagy csomagot. Mint hetek óta minden alkonyatkor, aznap este is a környező falvakat járták Rhundellel. Szépen, házról-házra jártak, keresték a bánatot, a fájdalmat. A pince apró kis ablakán kikémlelve, látta feljönni a Holdat. Felnézett rá, és elmosolyodott.
- Selevir! Szálljon feléd szerelmem oda messze, messze délre! Üzenem, hogy több mint háromszáz ember van már, aki nem száll hadba veled, pedig a sorsa már majdnem Diabolus kezében volt. – elmosolyodott, és megsimította Celtran homlokát maga mellett. – Mindjárt indulunk te gyönyörűség! Mi vívjuk itt a háborút, de a hősök messze vannak.
Nedves, nyúlós volt az alkonyat. Rhundel kint tett-vett a lovak körül, a két unikornis, mint akik már tudják a dolgukat bújtak el a szekér hátsó részében.
Lana dideregve húzta össze magán felöltőjét, ujjai fagyosan markolták csomagja nyakát. Elhelyezkedtek , és zötykölődve útnak indultak.
- Ma megyünk utoljára együtt Lana. Holnap útra kelek délre, hogy elvigyem a mérget Trowell udvarába. Szorul a város körül a hurok, bármelyik pillanatban megindulhat a támadás. Nem várakozhatok tovább.
-Igen, tudom Rhundel. Miattunk ne aggódj. Tudom a dolgomat, és Sella segíteni fog.
- De aggódom Lana. Láthatóan legyengültél.
- Nem, nem. – hárította el Lana – Csupán az állapotom! – simított végig alig láthatóan hasán.
- Nem erre gondoltam, te is tudod! – felelte komoran Rhundel – Szomorúság vesz körül. Mikor megérkeztetek, áradt belőled a remény, és most szikráját sem érzem.
Lana nem szólt. Elfordította fejét az útról, és a sötét tájat kémlelte.
- Attól tartok, ha itt hagylak, nem lesz erőd egyedül megbirkózni a szomorúságoddal
- Mindenre van erőm, amire csak szükséges. Az emberek várnak, és számítanak rám. Nincs miért aggódnod. Hagyjuk ezt barátom! – fordult suttogó felé Lana – Mesélj nekem inkább a kalandodról az erdőben! Mi pusztította el az egyszarvúakat?
- Nem szívesen emlegetem őt az éj küszöbén, de most jóidéig távol marad, ameddig össze nem szedi magát.
- Azt mondtad, hogy sárkány
- Nem, nem azt. Szárnyas kígyó. Apja a kígyóisten, aki az ősi tudást adományozta az Asrivinaiaknak, anyja Thúaninne kit királyi apja egy rabszolgának nemzett. Kuhdiahun, a tudás istene megkönyörült a kitagadott leányon, és magához rendelte. Ígéretet tett neki, hogy gyermekük királyok felett uralkodik majd, és örökli apja minden tudását. De szívet nem adott neki. Anyja elborzadva gyermeke láttán kitaszította őt otthonából, és nem védte meg azt szeretetével, így a gonosz magához vette, és felnevelte. Kiirtott belőle mindent, mi emberi anyjából való, és a tudását kihasználva a kígyóisten ellen használta. Escatle sereget gyűjtött maga köré, és elfoglalta Asrivina trónját, majd anyját feláldozta, és új vallást alapított, mely emberáldozatokat követelt. A Nagy Tanács ekkor döntött úgy, hogy Asrivinát elsöpri örökre. Escatle volt Asrivina utolsó királya, aki népét a kárhozat útjára vezette.
- Mi szüksége van az unikornisok erejére, hiszen hatalmas, és erős?
- Amikor Asrivina elpusztult, a Kígyóisten elhagyta ezt a helyet, és elvitte magával erejét is. Escatle ereje csak addig volt hatalmas, ameddig apjáéból táplálkozott. Most, csak Diabolustól remélhet bármit is, de az csak használja őt. Sokáig magára hagyottan élt bezárva a madarak sziklájába, erőtlenül, és dühtől izzóan. Halott volt, de mégsem az. Most újjáéledt.
- És Diabolus ereje él benne...
- És annak önteltsége. Ez okozta most a vesztét. Végig arra buzdított, hogy engedjem fel a védelmet az unikornisok fölül, tudva, hogy nem teszem meg. Majdnem elkövettem azt a hibát, hogy makacssággal harcoltam, hagytam, hogy elterelje a figyelmem a lehetőségeimről. Az unikornisok egymagukban védtelenek, és én is szintúgy a Diabolus erejével táplált vele szemben egyedül. De összefogva nem. Most legyengült egy kicsit, de újjáéled.
- Ilyen fellegekkel a fejünk felett hogyan remélhetünk győzelmet? – sóhajtotta Lana elkeseredetten
- Ő sem mindenható. Az ő élete Diabolus erejétől függ, és Diabolusé attól, mennyien kérik az ő hatalmát. Minél több embert sikerül eltántorítanunk ettől, annál közelebb vagyunk a majdani győzelemhez, de legalábbis annál jobban késleltetjük az utolsó remény elvesztését. Az egyensúly most a gonosz előnyére megbillent. A mi dolgunk, hogy igyekezzünk visszaállítani, a hősöké pedig, hogy küzdjenek a kardjukkal. – Lanára nézett, keresve annak szemében a bánatot – De a te hősöd kardjának pengéjét a te reményed, és szereteted élezi. Ezt soha ne feledd!
Lassan elérték a falu határát. Végig haladva a főutcán meleg-kedvesen világítottak az ablakok, itt-ott fejek jelentek meg mögöttük, kémlelve az érkezőket, s találgatva azok szándékát. Befordultak az egyik utcába, és megálltak egy aprócska ház kapuja előtt. Nemsokára kinyílt az ajtó, és egy aprócska öregasszony nézett ki rajta kezében lámpással. Haja hófehéren világított a Hold fényénél, arcán az idő ezer ránccal rajzolta meg élete pillanatait. Lassan csoszogott az érkezők felé, hangja vidáman szakította meg az est néma leplét.
- Már itt vártalak benneteket az ajtó mellett üldögélve! – köszöntötte őket mosolyogva – Minél jobban közeleg a tél, annál hosszabb nekem a várakozás, ha kedves vendégek ígérkeznek hozzám. – kicsit reszelős, de meleg hangja volt. Szeme csillogva verte vissza a lámpása fényét.
Rhundel lesegítette Lanát, aki lelépve a kocsiról szorosan átkarolta az idős asszonyt.
- Kár volt ott ücsörögnöd az ajtó előtt! Kezdhetem a mai estét a te gyógyításoddal drága Miréne! Hideg szelek szöknek be a házak résein, még megfázol nekem!
- Nem kell engem, hogy gyógyíts, én voltam ötven esztendeig ennek a falunak a vajákosa! – már ott gőzölög a tea az asztalon. Annak illata, és a ti hangotok elég nekem, hogy jól érezzem magam. – Rhundel felé fordult – Ha nem tudnám, hogy milyen öreg vagy, akkor azt hinném, hogy az ifjonti vér lobog benned, úgy kapkodod le a zsákokat arról a szekérről!
- Hozzám képest Miréne, te csak hamvas fruska vagy – lépett oda nevetve Rhundel –de felkaplak a hátamra is, ha kívánod, hogy gyorsabban beérjünk meleg konyhádba. Áthűlt minden csontom ebben a nyirkos estében!
- Ó Rhundel, tudhatnád, hogy a kapkodással nem lassítjuk az időt, csak hisszük azt. Csak annyit végezhetsz, amennyit neked szabtak. – csóválta a fejét, miközben szeretettel pislogott vissza – Tereld be azokat a gyönyörűségeket is, hamarosan jönnek a falubeliek. Mára sokan bejelentkeztek hozzám! Ej, ha elmesélhetném nekik, hogy milyen csodálatos állatok lapulnak a konyhám kamrájában, míg itt vannak, hogy tátanák a szájukat! – sóhajtotta – Jó, jó! Ne kezd újra Rhundel, csak gondolkodtam! – intette le azt, mikor már nyitotta volna is a száját.
- Remélem a falubeliek szája sem jár el, hogy az utóbbi időkben ilyen sokat itt vagyunk! – kezdte Lana
- Ne aggódj! Az új felcser nem akar igazán senkin sem segíteni, csak jön azzal a hollóképével, és gyorsan el is tűnik. Gondolom nem bánja, hogy nem kell itt sok időt töltenie! Éppen ma egy ficamodott lábbal keresték meg. Nem várhattak meg benneteket, mert helyre kellett igazgatni a csontokat, én meg már öreg vagyok ehhez. Nem tett az a hollóképű semmit, csak kezdte, hogy bizonyára valami bűne miatt szenvedett balesetet szegény kovács. Szinte kiabált a jajveszékelővel, majd odakötözött egy botot, és küldetett a papért, hogy a sérült annak gyónja meg bűneit.
- És? Mi történt? A kovácsra hatottak a szitkok?
- Nem, dehogyis! Nem hatnak ezek már itt senkire, hála nektek! Jöhettetek volna hamarabb is, míg el nem tűnt az a sok ember!
- Jöttünk, amint tudtunk Miréne!
- Tudom kedveském, tudom. De csak itt lebeg a gyász a falu felett.
- Reméljük nem temeti maga alá!- sóhajtotta Lana – Nagyon sokfelé kell mennünk, és én egymagam nagyon kevés vagyok. Kellene néhány asszony, akik mellém szegődnek!
- Na ezt majd odabenn megbeszéljük – szólt suttogó – Ideje betérni a házba!
Apró kis konyhába léptek. A fal mellett állt a tűzhely, középen az asztal, a bejárattal szemben egy ajtó, mely a kamrába vezetett. Bal oldalról nyílt még egy helység, ott aludt Miréne, de egész nap csukva volt, csak éjjel ment be oda. Nappalait a konyhában töltötte. Régebben keverve a gyógyteákat, kenőcsöket, ma már csak várva, hogy valaki rányissa az ajtót.
- Szóval segítségre van szükséged gyermekem! – kérdezte Miréne, mikor hangos szuszogások közepette elhelyezkedett az asztalnál. – Tudok néhány asszonyról, és leányról, akikben megbízhatsz. Nincsenek túl sokan, de azokért a tűzbe mennék
- Segítesz nekem Miréne?
- Persze, hogy segítek! Mit akarsz pontosan?
- Átadni nekik, amit csak tudok. Minél többen vagyunk, annál több emberen segíthetünk.
- Rendben van... Hozd ide a teát kedveském, ott találod a tűzhelyen! – szólt közben – Nos, ma este kettejük itt lesz, a másik háromnak pedig üzenek holnap. - Lana odavitte a kancsót, töltött mindannyiuknak az italból. A tea finom illata betöltötte a kis konyhát. Mindannyian lassan kortyolgatták, Miréne kavargatta csészéjét kanalával, majd elgondolkodva megszólalt: - A régi malom a falu végén teljesen üresen áll már évtizedek óta. Csak a kóbor macskák húzódnak be oda egerészni, vagy az eső elől. Ott elkezdhetnéd. –nézett Lanára
- Nem ólálkodnak arrafelé túl sokan? – kérdezte Rhundel
- Nem. Félnek tőle az emberek. A régi molnárt ott gyilkolták meg sok-sok évvel ezelőtt. Senki sem tudja, hogy ki, és miért. De nincs ott mitől tartani, én még pár éve is sokat jártam arrafelé magamban.
- Ha annyira tartanak tőle, lehet, hogy most sem szívesen jönnének oda.
- Jobban félnek attól, hogy mindenki eltűnik a faluból, mint a kísértetektől! Ráadásul különös hírek érkeztek a szomszédos falvakból! – kezdte
- Milyen hírek Miréne?
- Furcsa alakokról, akik azok mellett maradnak, akik rossz híreket hoznak. Más a falubeliek azt fontolgatják, hogy kirakják ezeket az embereket a falun kívülre a kísérőjükkel együtt...
- Rovondurok! – mondta baljóslatúan Rhundel. – Akkor már nagy baj van, ha képesek voltak feljönni a felszínre! Jó lesz a régi malom Miréne mama. Mindegy mi, csak minél hamarabb kezdje Lana!
- Nem tudom, miről beszélsz fiam, de azt hiszem nem is akarom tudni! – felelte az öregasszony, majd botjába kapaszkodva felállt – Akkor megbeszéltük. Segítsetek nekem az asztalt elhúzni, hogy beférjenek ma este azok, akiknek a segítségre van szükségük!
Hamarosan megtelt emberekkel az apró konyha. Legtöbbjük apró bajokkal érkezett, Lana és Miréne megállás nélkül talpon voltak, és szép lassan minden segítségre szoruló ellátva, megnyugodva hazatért.
A hajnal első sugarai már kint találták őket a szekér mellett. Gyorsan felpakoltak mindent, Lana a fáradságtól szinte mozdulni sem tudott. Miréne fejcsóválva nézte:
- Nem tetszel nekem leányom! Túl sok neked ez a munka, és nem látom benned azt az erőt, mint amit először, mikor megérkeztél!
- Nincs semmi baj Miréne, jól vagyok!
- Na rendben, te tudod, én csak szóltam!
Csendben hajtottak vissza. Lana a a szobája előtti folyosón furcsán megszédült, és a falnak támaszkodva megállt. Andrea ajtaja nyílt meg, és az megvető arccal kilépve mérte végig Lanát.
- Az erkölcstelenségnek is van határa – sziszegte – Holnap már nem lesz itt, aki megvédjen!
Lana előtt elsötétült minden. A nő szavai templomharangok módjára zúgtak a fülében, majd ájultan összeesett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés