Epymis csendben, a sarokban állva várta, hogy Diabolus elköltse vacsoráját. Szemeit az uralkodóra függesztette, bár minden ízében rettegett tőle. Kereste mozdulataiban azt, akit valaha anyjának tudhatott, bár tisztában volt vele, hogy Diabolus csak felvette női alakját akkoriban, és nyoma sem volt benne annak, amit anyának lehetne nevezni. Most Észak előző, már halott hős királyának képében ült itt előtte. Anothen nemes vonásait öltötte magára, és annak trónusán ült pöffeszkedve, győzelme mámorában.

- Mit bámulsz? – förmedt a patkányra az.

- Bocsásson meg Uram, nem állt szándékomban megzavarni a vacsoráját – felelte Epymis

- Nincs dolgod? – kérdezte Diabolus – A mai beavatásra készen áll minden?

- Készen áll Uram. Ha kívánja, magára hagyom.

Diabolus hirtelen Epymis felé fordult – Azt elhiszem, hogy szívesen elmennél. Itt maradsz! – szemeivel szinte átfúrta a patkányt – Érzem rajtad a félelmet, de valami mást is. Úgy döntöttem, hogy ma nem kapsz pihenő időt.

Epymis fejében gyorsan cikázni kezdtek a gondolatok. „ ma indul Rhundel Délre! El kell juttatnom neki a ma esti hamvakat!” Összeszedte magát, nyugalmat erőltetve a hangjára: - Értem Uram! Ha megmondaná, hogy mit vár tőlem, akár neki is állhatnék azonnal.

- Úgy látom nem értjük egymást. Azt akarom, hogy maradj itt velem. – felállt asztalától, és Epymis felé ment – Izgatottságot érzek rajtad. Pánikot. – közeledett egyre jobban – Milyen érdekes! – mondta gúnyosan – Csak nem valami fontos találkád lesz ma este? Gondolkozzunk csak! Talán valami nő? – gúnyosan nevetni kezdett – Nem! Ez szóba sem jöhet . Nincs olyan nő, aki ezzel az undorító féreggel szóba állna!

Epymis már minden ízében remegett.

- Nem terveztem ma estére semmit Uram – felelte a földre szegezve tekintetét.

- Úgy? – felelte Diabolus – Majd meglátjuk! Eljött az ideje, hogy többet foglalkozzak veled! – visszaült az asztalához, és élvezettel nekiállt egy újabb báránycombnak – Eddig túlságosan elfoglaltak a teendőim. Mennyire szeretem ezt az emberlétet! Micsoda élvezet rejlik egy ízletes vacsorában! – ujjairól kéjesen nyalogatta le a fűszeres szaftot – Most már erre is van időm, és felettébb szórakoztat ! De sajnos az emberlét örömei csak pillanatnyiak, hiszen gátat szabnak neki a test korlátai! – hangjában megvető sajnálkozás bujkált – De megtaláltam a következő élvezetes elfoglaltságomat! Téged! – ezt az utolsó szót úgy ejtette ki, hogy beleremegtek a falak, a képek hangosan estek le a földre, és a királyi asztal megrepedt középen.

Epymis ismerte már emlékeiből ezeket a retteneteket. Úgy érezte minden vér eltűnt a testéből, gyomrában érezte dobogni a szívét, ujjai jégcsapokká váltak. De csak állt ott mozdulatlanul, éppen csak egy pillanatra rezzent össze. „most már minden mindegy” – gondolta – „ Nincs veszteni valóm, és vesztegetni való időm sem”

Diabolus látszólag nem törődött már vele. Csendben megvacsorázott, majd miután végzett, felállt asztalától, és intett Epymisnek, hogy kövesse. Végigvonultak a palota folyosóin, át sok-sok termen. Végül Diabolus megállt egy ajtó előtt.

- Most te itt maradsz. Ma a beavatáson már nem lesz rád szükségem. Holnap pirkadatkor visszajövök érted.

Belökte Epymist a terembe, majd gyorsan rázárva az ajtót elment. Bent hideg, és nyirkos volt a levegő. A patkány valami fényforrást keresett, de csak az üres falakat tapogatta végig kezeivel. Egyetlen aprócska kis hasadékon halvány, erőtlen fényt pillantott meg. Elmosolyodott, és megállt. Egy pillanat alatt árnyékká vált. „ Nincs még veszve minden” –gondolta. „Nincs olyan sötétség még itt a gonosz birodalmában sem, hogy ne világítson be valahol a reménysugár. Reménysugár, ami elég arra, hogy létem árnyékává válhassak” Körbenézett a termen. Iszonyodva kiáltott volna fel, ha árnyéklétében tudott volna kiáltani. Körben az eddig csupasznak, élettelennek tűnő falak nagyon is éltek. Mintha ember-alakok lettek volna beléjük falazva, akik folyamatosan kitörni akarnak. Kezeikkel, egész testükkel próbálták szétfeszíteni a különleges bőrként köréjük feszülő valamit, de nem tudták. Arcuk szinte kinyomódott ketrecük belsejéből, rémült tekintetük Epymis tudatába fúródott. Síri csend volt a teremben, de néma sikolyként ölelte át minden szegletét a bezártak fájdalma.

- Az aranyló sereg lelkei!- villant át a patkányon a felismerés. Sötét lepelként azonnal az ajtó hasadékánál termett. Kikúszott alatta, és testetlen sötét foltként a gyéren világított folyosóra vetülve menekült. „Még van egy kis időm! Még van talán egy kevés!!” Egészen a trónteremig ment. Hallotta a beavatási szertartás minden mozzanatát. Látta, ahogy Diabolus végez a sasokkal, majd követte egészen a titkos szobáig, ahol az elrejtette a legújabb katonái emlékeinek agyagedénybe rejtett hamvait. Megvárta, míg az uralkodó eltűnik , míg lépteinek kongó zaját elnyeli az esti csend. Átkúszott a titkos szoba ajtaján. Ismerte már itt a járást. Ismerte már, hogy kívülről csak Diabolus kulcsa nyitja, de belülről nyitható bárkinek, és elég csak behúzni, hogy újból rákattanjon a zár. Gyorsan cselekedett. Gondosan , minden új edényből kimérte a szükséges mennyiséget, és levetett köpenyébe öntve összekötözte annak zsinórjával. Igyekezett minél halkabban elillanni. Tudta, hogy soha többé nem tér vissza ide.

Csomagja miatt kénytelen volt púpos alakját visszavenni. Megfeledkezve minden óvatosságról, futva igyekezett saját szobája felé. Összeszedte a már előző estékről összegyűjtött hamvakat. Sietve egy zsákba dobálta őket, majd iparkodott minél hamarabb kijutni a palotából. Sötét, borús éj várta odakinn. Nem keresett lovat, gyalogszerrel vágott az útnak. Úgy sejtette, hogy Rhundel már órák óta várja a város déli fala tövében.

Diabolus emberi alakját levéve a trónterem közepén állt. Körülötte egy tucatnyi fekete árny, mindegyike fénylő aranyködbe burkolózva. Volt ott néhány ember-alak is, közöttük Zarkar Norvulon Mágusa.

- Remélem, nem rontjátok el eme szép napomat rossz hírekkel híveim! – dörögte Diabolus, elsősorban Zarkarra szegezve átható tekintetét.

- A hírek mibenlétét a te dolgod megítélni Uram – válaszolt a mágus

- Halljam, mi hír Délen! – válaszolta türelmetlenül Diabolus

- Nem tudjuk pontosan még, hogy mi céllal jött Selevir a város határához. Feltételezzük, hogy nem az aprócska falu volt a célpont.

- A Tisztásról akarták elterelni az aranyló csapatot. Ekkora hibát nem engedhettek meg még egyszer. Nem értem , hogy hogyan eshetett az Uralkodónő ilyen csapdába.

- Ha szabad megjegyeznem Uram , fiad erősködött – az uralkodónő tudta, hogy csel

-Úgy? Erről én miért nem tudtam? – kígyóteste megvonaglott, ahogy átszelte a termet. – Nálam járt előző nap, de erről mit sem szólt. Éreznem kellett volna.

- Azért, mert a fiad. – felelte az egyik árny. – Nem érezheted annak a legbenső énjét, aki általad létezik, mert arra csak egyvalami képes, amit te nem ismersz, és mélyen megvetsz. Ez pedig a szeretet.

Diabolus ekkor hirtelen felkapta a fejét. – Mit mondtál? Azoknak nem érezhetem, akik általam léteznek? Sakálszeme szikrákat hányt a dühétől. - Hogyhogy nem tudtam én eddig erről?? Hogyhogy nem beszéltetek nekem erről?

- Úgy Uram, hogy megtiltottad nekünk, hogy egyáltalán szóba hozzuk előtted a szeretet fogalmát.

Diabolus türelmetlenül intett – Folytasd! Másnál is megtörténhet, vagy csak fiamnál?

- Csak fiadnál.

- A patkány! – kiáltott fel a kígyótestű – A patkányon ezért nem éreztem meg! Ezért mert ő az előző fiam! Hestor tehát kémkedni küldte utánam.

- Azt mondod Uram, hogy Hestor fia itt kémkedik a palotában? – kérdezte Zarkar – Hiszen őt a Nagy tanács elutasította

- Úgy tűnik mégis sikerült neki valahogyan megmaradnia! – Diabolus körbenézett az egybegyűlteken – Megmondaná végre valaki, hogy hogyan tud egy elutasított megmaradni?

- Árnyékként mint mi – felelte az egyik árny

- A púpos tehát nem az ő teste. Csak használja. – Diabolus dühödten felemelkedett, majd ember-alakot öltve kirohant a teremből – Zarkar! Utánam! Előszedem a Patkányt! Dühödten tépte fel az ajtót, amely mögött Epymist hitte, de a terem üresen állt.

- Egy árnyat hiába zársz ajtók mögé. – mondta a mágus a tajtékzó Diabolusnak

- Még elkaphatom! – sziszegte az uralkodó

- Bárhol lehet Uram. – felelte Zarkar – Nem tudod őt kikutatni. Amely elárulná őt, azt te nem ismered, és mi sem.

- Mégiscsak elrontották a szép napomat! Ezt pedig nagyon nem kedvelem! – visszasietett a trónterembe nyomában az aranyló mágussal.

- A helyzet tehát megváltozott. – az árnyakhoz fordult – Hogy áll a helyzet a többi területeken?

- Semmi akadály nem gátolja a terveidet Uram – felelte az egyikük. - hamarosan átvehetitek az országok felett az uralkodást.

- Ne kapkodjunk! – felelte Diabolus. – Előbb meg kell várni, hogy hasson a méreg, amelyet elültetünk a lelkekbe. Kapkodással csak vesztünket siettetjük. Escatle! – fordult az egyik ember-alak felé. – Megtörtnek látlak . Mesélj!

- Thíranel itt van a környéken. Két unikornist vitt kifelé az Északi Tisztásról. Ereje teljében van, és aggasztó, hogy már nem lehet olyan könnyen kelepcébe csalni.

- Thíranel a környéken? Várható volt, hogy megjelenik. Mi a helyzet a városban? Hogy működik a varázssátrad?

- Egyre többen keresik fel. Nagyon könnyű az embereket befolyásolni, elég ha azt mondom nekik, amit hallani szeretnének. Mindben él a vágy különlegesnek lenni, ha keresniük sem kell, hanem megkapják készen a piacon, akkor az ilyen Suttogó félék hiába jöttek a környékre.

- Escatle! Nem hiába vettelek a szárnyaim alá régen, és nem hiába keltettelek életre most sem! Hamarosan nem lesz szükséged az Unikornisok vérére, hogy erőd visszakapd! Tiéd lesz a kékek minden ereje! Az unikornisokból úgysem sok maradt már, hála neked.

- Köszönöm Uram! – hajolt meg a mágus.

- Még valami – szólt Diabolus – Legközelebb való énedben akarlak itt látni szárnyas kígyó. A szemfényvesztést hagyd meg a város piacának!

- Mi legyen tehát a következő lépés Uram? – kérdezte Zarkar.

- Hadüzenet Gulginiának. Három hónap múlva támadunk. Addigra az uralkodónő mellett lesz egész serege. Mellékesen addig ,természetesen egész Dél megszállása a feladat! – mosolygott.

Rhundel türelmetlenül kémlelte a város kapuja felől vezető utat. Hosszú órák óta állt már ott, és tudta, hogy valami baj történt, mert a púpos sohasem késett. Apró kis pontot látott közeledni, amely nagyon lassan jött. A mágus szeme azonnal felismerte. Felpattant lovára, és Gragorus elé sietett.

- Hogyhogy gyalog jöttél? – kérdezte meglepetten a lihegő alakot

- Meg kellett szöknöm Rhundel. Ha ott maradok, akkor ezt sem tudtam volna már kihozni. – mutatott a csomagjára

- Rájött, hogy ki vagy?

- Nem. Legalábbis még akkor nem, amikor megszöktem, de valamit sejt. Virradatkor akart vallatóra fogni. Az aranyló sereg lelkeinek cellájába zárt. Nem tudhatta, hogy látom őket, de láttam Rhundel, és mondhatom, ha nem árnyékként láttam volna, akkor a vér is meghűlt volna bennem.

A mágus homlokán gondok barázdái jelentek meg. Nagyon sóhajtott, majd megszólalt:

- Ennek a pillanatnak is el kellett jönnie, bár bíztam benne, hogy talán később. Örülök fiam, hogy sikeresen kijutottál, de úgy sejtem, hogy nem jöttél volna, ha nem kellett volna átadnod a csomagot – csóválta meg a fejét

- Jól sejted. Ameddig csak van valaki, aki híreket tud hozni odabentről - bökött a palota felé fejével – addig valamennyire sejthetőek a lépései. De sajnos ennek már vége. Hacsak... árnyékként esetleg...

- Felejtsd el fiam! Csak egyszer kerülj olyan helyzetbe, hogy árnyékként nincs semmi fényforrásod. Örökre elvesztél a mindenségben! Te nem az asrivinai-árnyakhoz tartozol! Ők a sötétség árnyai, de te nem onnan kaptál létet! Téged a fény táplál. Most menekülnöd kell. Legjobb lesz, ha velem jössz délre! Kerülj minél messzebb Diabolustól! Apád is velem tart.

- Akkor nem megyek. Apám látni sem akar.

- Velem jössz, nem vele. Nincs más választása. – lova hátára mutatott, majd megszólalt : - gyere ülj fel mögém! Apád a Tisztásnál vár. Az átjárón megyünk keresztül. Ott félre kell tennie haragját irántad. Ha kijutottunk, majd ráérünk még szívügyeken gondolkodni!