- Nem csak az arcodra akasztottál fekete álarcot, hanem az elmédet is leárnyékoltad Hestor! – dörmögte dühösen Rhundel
- Nekem te nem mond meg, hogy mit csináljak! Te! Te..- Hestor mérgesen torpant meg, és mutatóujjával fenyegette Rhundelt – Mit akarsz még? Itt van, és még nem is hánytam kardélre!
- Gragorus! Gyere ide fiam! – szólt hátra Rhundel – Ez a volt mágus nagyon megfáradt már, és le akar pihenni. Ég a vágytól, hogy meghallgassa, hogyan szerezted meg a hamvakat! Úgyhogy itt most letérünk az útról, és letáborozunk ott a közeli dombok menedékében. Tüzet gyújtunk, és Hestor isteni vacsorát készít majd nekünk, mert volt ideje kuktának tanulni az utóbbi évek alatt.
Letértek az útról, és délre tartottak a dombok felé. Gragorus fáért ment, a két öreg pedig előkészítette a vacsorának valót.
- Mennyire van még ide Gulginia Rhundel? – kérdezte Hestor
- Holnap délre oda kell érnünk. Tegnap túl sokáig időztünk az átjáróban – a tájat kémlelte, mintha várna valamit..
- Én is érzem Rhundel – egyenesedett fel Hestor – Lovasok.
Mindketten felegyenesedtek, és dombok menedékéből figyelték az utat. Hamarosan megpillantották a közeledőket
- Olyanok, mint Trowell katonái – mondta Rhundel – De nem azok
- Nem bizony. – morogta Hestor szeme szinte nyílvesszőként fúródott azok hátába – Mit jelentsen ez?
- Nem tudom barátom, de hogy jót nem, az biztos! Azt mondom együnk, és halasszuk későbbre a beszélgetést! Legjobb lenne, ha meg sem állnánk, míg oda nem érünk!
Gyorsan , és szótlanul ettek. Gragorus némasága még jobban zavarta apját, akinek még az is könnyebb lett volna, ha fiára legalább szócséplése miatt ráförmedhet. De sietniük kellett. Örök kérdés az életben, hogy vajon a bennünk szunnyadó sebek sarkalnak-e a tettvágyra, vagy a tettvágy miatt fúrjuk-e még mélyebbre azokat. Gyorsan szedelőzködtek, majd széllel szembe vetve arcukat megindultak a lenyugodni készülő nap vörössé fáradt szeme alatt.
Visrad városa a kora reggeli érkezéskor leginkább egy repkedő madárraj leszállóhelyéhez hasonlított, ámbár a szárnyasok nem madarak, hanem az őrködő tündérek voltak. Suttogó láttára úgy rebbentek össze, mintha valamilyen varázspálca terelte volna őket össze. Leowin izgatottságában verdesni is elfelejtett szárnyaival, csak azt vette észre ijedten, hogy tátott szájjal zuhan, és olyan boldog, mint már régen volt előtte.
- Ejnye, hogy már megint összetöröm magam! – kapott észbe, majd szélsebesen repülni kezdett a jövevények felé – Suttogó! – kiabálta , ahogy a torkán kifért – Megjött hát! – fordult most hátra a többiek felé – Adjatok hírt a királynak! Gyorsan, gyorsan!
- Leowin! – mosolyodott el szélesen Rhundel – Régen örültem már ennyire kelekótyát látni, mint ezt a szívvel gondolkodó repkedő veszedelmet! – fordult Hestor felé Suttogó
- A gyógyító tündérek legfőbb hiányossága, – bólintott Hestor, bár apró mosolyt próbált kendőzni álarca alatt – hogy hamarabb fakadnak könnyekre , mintsem tudnák az okát.
- Meghoztad? – lihegve ért Leowin eléjük, még köszönni is elfelejtett
- Mit kedves Leowin? – nevetett Rhundel - talán az illemtankönyvet?
- Jaj annak sz ostoba fejemnek! – csapott homlokára Leowin – Annyira örültem a láttodnak, hogy az üdvözlésről is megfeledkeztem! Az ég áldása hozott Rhundel, el sem tudod képzelni mennyire vártunk már!
- Én is örülök, hogy látlak Leowin, engedd meg, hogy bemutassam a barátaimat – mutatott a mellette állókra – Ő Hestor – mutatott a mágusra maga mellett – Régi jó barátom. Valaha...
- ...nagy, és dicső király volt – fejezte be helyette Leowin – Tudom Rhundel, ki ne ismerné Hestort . – Hestor homlokán sötét fellegek kezdtek gyűlni, de mielőtt a vihar is kitört volna, Leowin folytatta tovább : - Mély hódolatom. – Hajtott fejet a tündér – a legmerészebb álmaimban sem reméltem, hogy valaha alkalmam lesz találkozni veled!
- Ő pedig – fordult Rhundel Gragorus felé - ...
- ...ő pedig a fiam – folytatta Hestor – a fiam Gragorus. – Suttogó torkán akadt a szó meglepetésében, Gragorus arca pedig hirtelen fényleni kezdett az örömtől – De . khm..– folytatta Hestor – ezen változtatni nem tudok..- azzal szó nélkül megindult.
Suttogó sóhajtott egy nagyot, majd a foga alatt megjegyezte: - De a jelek szerint magadon azért mégiscsak... még, ha nagyon lassan is... – majd Leowinhez fordult - Meghoztam barátom, meghoztam bizony! Mi másért jöttünk volna? Csak nem azt a fénylő képedet bámulni?
Van úgy, hogy ha hosszú, és nehéz napok után csak meglátod valaki arcát, aki szép emlékeket idéz, akkor minden, de minden fáradság, és reménytelenség elszáll belőled. Visrad tornyainak lobogóit csak a dacos szél akarata lebegtette eddig, és a könnyen múlandó remény a csodában, hogy van megoldás a megoldhatatlan feladatra. Balthasar a reggelitől csatakos szakállát törölgetve igyekezett régi barátja elé, s szemében nem csak a reggeli áldomás csillogott, hanem az őszinte örömé.
Selevir lassan, tétován követte őt. Lana arca egyszerre élénken jelent meg előtte, s elhomályosított mindent. Haragot, bosszút, s keserűséget. Figyelve a közeledőket csak az járt a fejében, hogy most végre egy pillanatra véget ér a rémálom. Lana szeretete ott lebegett Rhundel körül, mint valami láthatatlan ulticsomag, amely végre címzettjéhez ér. Selevir felemelte tekintetét a reggeli égboltra, majd a mellette álló fa levelein a harmatban szerelme könnycseppjeit látta. A mellette lépkedő Darion érdeklődve nézett rá, majd Selevir megszólalt:
- Rhundel csomagjában ott a méreg Lana könnycseppjeivel keverve.
- Honnan tudod Selevir? – kérdezte Darion
- Onnan, hogy minden cseppje értem kiált .
Darion elgondolkodva nézett rá, majd hátba veregette őt:
- Tudod barátom, mi kékek mind különlegesek vagyunk, de amit te és Lana mutattatok , még nekünk is meglepetést okoz! – majd aggódva folytatta – De úgy látom legyengültél kicsit!
- Igen, én is érzem. De most jól esik. Ma nem szegheti kedvem semmi. Lehet, hogy harci erőmet Lorena bűvereje erősíti, és minél közelebb kerülök hozzá, annál jobban elveszek, de ma nem engedem őt magamhoz!
- Csak nem Selevir? Csak nem azt mondod, hogy befolyásolni tudod?
- De igen Darion, azt mondom. Katonává az ő keze alatt értem, így ilyenkor csak annyi erőm van, mint egy tíz éves gyereknek. Nem hagyta, hogy a kardom nélküle forogjon, de a szívem, a szívem az enyém maradt, és ma nem érintheti. Lana ma itt lesz velem. És azt is tudom, hogy utoljára.
Trowell aznapra ünnepi lakomát rendelt, a katonáknak dupla porcióval, és bőségesen mérte az amúgy szűkös boradagot is. A kékek közül már csak Darion, Selevir és Balthasar maradt a palotában. Az összes többi más munkát kapott. Egy részük az unikornisokkal a déli területeket titokban járva megkezdte a lakosság védelmét, de ketten , Pranes, és Meredith két napja útra keltek, hogy megkeressék újra Emmát, a Víg Csülkös fogadósnéját. A tündérek éjjelente feltérképezték a kékeknek a kiszemelt részeket, majd nappal Visrad felett járőröztek, várva a bármikor bekövetkező támadásokra. A trónterem gazdagon díszített asztala körül várakozás teljesen gyülekeztek össze délben. Trowell király méltóságteljesen nézett körbe az egybegyűlteken, öröm, és bizakodás költözött tekintetébe.
- Barátaim! Hosszú várakozás, és remény előzte meg a mai napot. Kicsi ország a mienk, de nagy barátságokat tudhat magáénak. Olyan barátságokat, amelyek e nehéz időkben is képesek elkergetni a fekete fellegeket országunk, és szívünk fölül. Ma itt az asztalunknál köszönthetem Hestort, akinek külön kérése volt, hogy ne nevezzem őt királynak, bár kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb, és legdicsőbb uralkodó volt, akiről valaha is hallottam. Rendben barátom, - tekintett Hestorra – nem nevezlek hát királynak, de a dicső, és nagy jelzőket senki sem moshatja már le rólad.
- A nagy igen találó, ha a legnagyobb veszteseket tekintjük példaértékűnek, avagy a legnagyobb tévedőket – morgott Hestor, bár szeme elárulta, hogy jólesnek neki a szavak.
- Olyan ellenfél kerekedett felül rajtad, akivel még ember nem birkózott meg. Tévedésed pedig a szeretet irányította. – felelte Trowell – De az a háború nem fejeződött be, ha hangját sokáig nem is hallatta. Dúlt szívedben tovább, és kereste az áldozatait. Ne gondold hát, hogy vesztes vagy. Még ne! Olyan fegyvert hoztál ma nekünk, amivel méltóképpen vehetjük fel a harcot a gonosz ellen. Melletted harcolunk hát tovább, és melletted barátod ki küldöttünkként keresett meg, Rhundel, a mágusok legnemesebbike.
Hestor a mellette ülő suttogó felé fordította ép arcát, és bosszúságot színlelve jegyezte meg
- Ej, hát nem telik el nap anélkül, hogy ne kelljen hallgatnom a te dicsőítésedet!
- Ez idáig meg rólad hallgattuk a zengő szavakat. Már fontolóra vettem, hogy kimegyek és megvárom az első fogást, reménykedve, hogy addig befejezik. – nevetett Rhundel.
Trowell tekintetét ekkor Epymisre emelte.
- És itt van az, aki mindeddig névtelen, és csendben segítette ügyünket közvetlen a gonosz mellől. – Gragorus zavartan húzta össze magát a székében, segélykérőn pislogott Rhundelra, aki biztatóan biccentett vissza felé. – Nem kell tovább névtelenségbe burkolóznod! Barátok közt vagy immár, és mindannyian hálával ejtjük ki neved ezentúl Gragorus! Használd hát neved, melyet dicsőségben kaptál, és felejtsd el, hogy valaha is patkányként nevezett bárki is. Epymis meghalt ma, és újjászületett Gragorus. – minden szem rászegeződött, mosolygó arcok tükröződtek pillantásában.
A király intésére szolgálók hada jelent meg gőzölgő tálakkal. Felengedett a hangulat az étel láttára az asztal körül.
- Emeljük poharunkat a vendégeinkre, és a győzelmünkre!
- A győzelemre! – visszhangzott mindenfelől.
- Na ne olyan hevesen! – állt fel Rhundel – Tegnap este lovasokat láttunk, akik elő látásra úgy néztek ki, mintha Gulginia katonái lettek volna, de nem azok voltak.
Trowell komoran hallgatta , majd Selevirre nézett:
- Te ismered Lorenát. Mit gondolsz?
- Azt, hogy cselhez folyamodik. Ha ellenünk hangolja a lakosságot, akkor csak ő jelenthet azoknak menedéket.
- Pontosan ezt gondolom én is. De továbbmegyek. Szerintem hamarosan hadüzeneteket kapunk. Éppen időben érkeztetek – nézett Rhundelre
- Csak remélni tudtuk királyom, és csak remélem, hogy elég lesz, amit sikerült elkészítenünk.
- Aggasztanak ezek a lovasok – kezdte Selevir – Ha azért láttátok őket, amitől tartok, akkor hamarosan jajkiáltások töltik be a levegőt, és hiába minden, amin a kékek dolgoznak odakinn. – felállt az asztaltól, és nézte az ablakon túli tájat. – Azt gondoltam, mára nem engedem be Lorenát az életembe, de ő már végérvényesen beleköltözött. Hiú remény, ha azt hiszem, hogy lehet egyetlen nyugodt órám is, addig, ameddig nem győzöm le. – hátat fordított az ablaknak, és a királyra nézett. – Reggel a lovasok nyomába eredünk! Már itt a fegyver a kezünkben.
- Nem aranyló-lovasokról hallottunk Selevir! – felelte a király.
- Ők nem is. De Lorena azt akarja, hogy serege növekedjen. A kékek valószínűleg jó munkát végezhettek, ha ehhez a cselhez kell folyamodnia...
- Ha igaz, amire gondolsz, akkor Lorena nemcsak a lakosságot, de ezeket a katonákat is feláldozza..- felelte Rhundel
- Pontosan! Csak egyetlen esélye van. Ha az aranyló lovasokból hőst csinál a lakosság körében. Ez nem sikerülhet neki! – felelte eltökélten Selevir
- Ez a beszéd fiam! – kiáltott Balthasar – Mire várunk hát? Megvan a fegyver, és készen áll a sereg!
- Rendben hát! – felelte a király – Hestor! Te tudsz a legtöbbet az aranylókról! Segíts nekik a felkészülésben!
- Nem én. Nem csak én – felelte Hestor – a pat... Gragorus is!
- Itt az idő tehát, hogy összefogjatok! – szólt Rhundel Hestornak
- Igen itt – válaszolt kurtán Hestor. A fiára nézett, majd folytatta: - Ebéd után munkához látunk!
A Víg csülkösben Emma maga ült egy asztal mellett háttal az ajtónak, körülötte csak a rovondurokkal kísért férfiak iszogattak, ahogyan az utóbbi időkben minden nap.
A kocsma ajtaja halkan nyílott meg, Emma fel sem tekintett a zajra. Azt gondolta, hogy csak a szokásos vendégek egyike, és aznapra már nem akart többet látni belőlük.
- Emma! – hallotta meg a háta mögül. Boldogan ismerte fel a hangot, és hátrapillantva a mosolygó Meredithen akadt meg a szeme
- Ó hála az égnek! Már kezdtem feladni a reményt, hogy visszajön valamelyikőtök is! – ölelte át felállva a lányt.
- Sajnálom, hogy később jöttünk, mint amit ígértünk, de túl kevesen vagyunk, és túl sok a feladat – mondta Pranes, miközben leült az asztalnál
- Tudom én, tudom – fordult felé Emma, miközben szeretettel szorongatta immár Pranes kezét – Nagy öröm nekem újra látni benneteket! Sietek, és kerítek valami harapnivalót nektek, de aztán nehogy megszökjetek, amíg a konyhában vagyok!
- Ne aggódj Emma, - mosolygott Meredith – most nem átutazóban agyunk, hanem hozzád jöttünk.
- Csak nem Adam, és Myra ügyében? – lépett vissza izgatottan a konyhaajtóból
- De bizony, pontosan miattuk! – felelte Pranes
Emma nem válaszolt semmit, hanem remegő lábakkal, és csillogó szemekkel igyekezett a konyhába. Gazdagon megrakott tálcát hozott ki. Mindent, amit csak lelt rárakodott, a legféltettebb kincseket is előszedte a kamra mélyéről hálából, hogy valakik végre talán segítenek.
Leült az asztalhoz izgatottan sóhajtozva, majd várakozás teljesen nézett a látogatókra.
- Velünk kell jönnöd Emma. – kezdte Pranes
- Nem, nem! – ellenkezett Emma – Bármikor visszajöhetnek, és nekem itt kell várnom rájuk
- Nem fognak visszajönni. – kezdte Meredith halkan – Az elmúlt időben, mindenkit megkérdeztünk, aki csak lehetett, hogy mit lehet tenni azokkal, akik már elindultak.
- A legtöbben csak a fejüket csóválták – folytatta Pranes – majdnem mindenkitől azt a választ kaptuk, hogy lehetetlenre vállalkozunk
- Azt mondtad, hogy majdnem. – vágott közbe Emma – szóval mégiscsak találtatok valamit
- Valakit. – folytatta Meredith – Trowell mellett harcolók egyike azt mondta, hogy él itt délen egy nagyon öregember, és a felesége. A férfi szerint az egyikük a régi Nagy háború idején az „elindultak” közé tartozott, és sikerült őt visszahozni. Őket kell megkeresnünk.
Emma csalódottan hajtotta le a fejét.
- Akkor nem sok esélyünk van. – sóhajtott – Jó ideje már, hogy elindultak. Ha még csak most kezdjük el megkeresni azt, aki esetleg segíteni tud, akkor bizonyos, hogy elkésünk
- Talán mégiscsak - Pranes arca különösen bizakodó volt – Pontosan tudjuk, hogy hol él az öregember, és a felesége, és azt is megtudtuk, hogy Diabolus nem hagyja magukra a megindultakat egész úton. Ez eddig úgy gondoltuk, hogy folyamatosan, megállás nélkül menetelnek északra, de nem így van.
- Hosszú hetekig várakoznak a gyűjtőhelyeken, és csak akkor indulnak tovább, ha a megfelelő mennyiségű összegyűlik – folytatta Meredith. – Úgy tűnik, tartanak attól, hogy a lakosság tesz valamit a menetelés ellen, és így tömegesen veszélyesebbnek tűnnek, és könnyebben távol tarthatják az akadékoskodókat
- Akkor az is lehetséges, hogy Myra, és Adam együtt vannak!? – kiáltotta izgatottan Emma
- Könnyen meglehet, de inkább azt mondanám, hogy egy helyen. Ők már senkivel sincsenek együtt, csak Diabolus ígéreteivel. De elég nagy az esély arra, hogy egyszerre találunk rájuk. Diabolus nem tud az emberek fejével gondolkodni. A lakosság nem bántaná őket, mert ártatlanok, és ártalmatlanok. Még. Szépszerével sokan próbálkoztak, de lehetetlen. Dühöngeni kezdenek. Fegyverrel, erőszakkal pedig senkit sem venne rá a lélek, mert minden családból van közöttük egy. De Diabolus félelmei miatt időt nyerünk.
- Azt mondjátok tehát, hogy veletek kell mennem?
- Igen Emma. Egyedül te vagy az, aki talán képes őket visszahozni, de egyedül te sem. Mi pedig itt vagyunk, és végig melletted is leszünk.
- Mikor indulunk?
- A legjobb lenne már holnap – felelte Pranes – Már kora hajnalban
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés