35. Fejezet
A kis szürke fény Diabolus szobájában izgatottan várta apját. Diabolus érkezésére heves repülésbe kezdett, majd belekezdett a mondandójába.
- A patkány! A patkány Hestor fia!
- No ne mond! – nézett rá bosszúsan Diabolus – Már Selevir is tudja?
- Hát tudtad? – a szürke fény hangjában sértődött kérdés bujkált
- Nem régóta. Szóval délre ment. Csak tudnám mit akar ott!
- Hogy mit akar? Elkészítették a mérget, és az most már az aranylókkal szemben is gyilkossá teszi Trowell kardjait!
- Szóval ezért! Ezért volt itt a palotában, hogy megszerezze a hamvakat. – Diabolus elgondolkodva lépkedett a teremen körbe – Nagyon ügyes! És vakmerő! Nem is olyan elfuserált az a gyerek! Micsoda gyűlölet dolgozhatott benne, hogy ezt meg merte tenni! És én ebből mit sem éreztem! – megállt a fény előtt, majd folytatta . – Nyugodj már meg! Szánalmas vagy, ahogy itt nyavalyogsz! Mire készül Selevir?
- Anyám csapatokat indított a lakosság ellen. Lesovar katonát, Gulginia egyenruhájában..
Diabolus mosolygott, majd bólogatott – Ó! Briliáns! A királynő méltó tanítványom volt... de miért? Mi szükség erre?
- Azért apám, mert az utóbbi hetek alatt délről mindössze hetvenöt ember indult el, hogy csatlakozzon az aranylókhoz – felelte a fény fojtott haraggal
- Mit beszélsz? Mi történt?
- Mi történt volna? A kékek védik a lakosságot, és úgy tűnik, hogy sikeresen.
- Tehát Trowell most nyeregben érzi magát... a dolog kezd végre érdekessé válni! Mennyire szeretem ezt!
- Miről beszélsz apám? – kérdezte dühödten a fény
- A taktikáról fiam! A taktikáról. Mint egy izgalmas sakkjátszma.. először csak felhelyeztük a táblára a figurákat, mindet a helyére. Ki emlékszik már arra, hogy ki kezdte a játékot! Most fehér lépett, és következünk mi. Néhány gyalogot veszítettünk csupán, nem érdemes fájdítanunk a fejünket miatta! De most jön a mi lépésünk! Vajon mit szól Trowell, ha kiütöm helyéről a vezért?
- Nem értelek apám!
- Csodáltam is volna, ha értesz! – Diabolus hangja gúnyos volt, de kezdett egyre izgatottabbá is válni – Selevirnek eljött az ideje. Le kell söpörnünk minél hamarabb!
Diabolus hátra sem nézve viharzott ki a folyosóról. Átvágott a palota termein , végig a nyugati szárnyon, majd kiérve a palotából a város felé vette útját. Gyalog ment, kerülve a feltűnést. Alakját fekete palást fedte, nehogy óvatlan szemek felismerhessék. A piactérre tartott, ahol egyenesen egy, a tér végében álló sátorhoz ment. Az látszólag üresen állt, sötétbe burkolózva, mint az összes többi a piacon. Határozott léptekkel bement a sátor nyílásán. Az egyik sarokban egy rozoga asztal állt, letakarva egy hatalmas terítővel, mely egészen leért a földig. Felhajtotta azt, majd az asztal alá mászott. Egy titkos lejáratott takart az asztal, amely lépcsőkkel a föld alá vezetett, egy üregbe. Diabolus sietve lépkedett lefelé – Escatle! – szólt
A Szárnyas kígyó meglepetten bújt elő – Ha tudom Uram, hogy idetartasz, akkor megvártam volna odafönn!
- Ha tudtam volna, hogy beszélni akarok veled, akkor érted üzenek, és nem magam jövök ide! De most beszélnünk kell!
- Hallgatom Uram!- szólt Escatle, miközben beljebb terelte Diabolust az odúba
- Lanáról van szó.
- Már van a közelében valaki Uram.
- Ez már nem elég. Tönkre kell tennünk. Lana szeretete élteti Selevirt, ameddig ő él, addig Selevirt hajtja a küzdés érte, és a gyermekért, akit Lana vár. Gondolod elég lesz az a nő, akit odaküldtél?
- Minden a kezünkre játszik Uram – mosolygott Escatle – Nem kellett odaküldenem, elég volt felgyújtanom a házát. A nő kellőképpen irigy, és önző ahhoz, hogy szemet vessen a házra, amelyben Lana él, és kellőképpen ostoba ahhoz, hogy elhiggye Lana áll az útjában. Hatalomvágyó, és lelketlen, de elég okos ahhoz, hogy felismerje nincs benne semmi, ami kiemelné a többiek közül, ezért éppen neki találták ki ezt a vásári pojáca dolgot. Most azt hiszi, kiválasztott, és erkölcsi feladatának tekinti ezt mindenkivel tudatni. Maga köré gyűjti a többi hasonszőrű nőt, így nekem semmi dolgom már ezután – mosolygott önelégülten
- Hát persze! – bólogatott Diabolus – A kis Lanát a szívén keresztül kell díszvacsorára elfogyasztanunk! Ezek az ostoba hiénák pedig szépen feltálalják nekünk! Kinél lakik?
- Egy öregembernél, azt hiszem, annak a bejárónője fogadta szárnyai alá.
- Lelkileg kell tönkretennünk! Abban lakik az ereje. Mindenkiben megleli a jót, és keresni fogja a nőben is, akit mellé küldtél. De nem talál majd benne semmit! Sőt, harcolni akar majd, bebizonyítani, hogy jól ítéli meg az embereket, de ez a néhány semmirekellő eltakarja előle majd a még létező emberi lelkeket, és reményvesztetté válik.
Délen, egy aprócska, mindenki által feledett falu felé tartott három vándor. Két napja szinte egyfolytában lovagolva lassan elérték a falu határát.
Emma feszült volt. Nem érzett se fáradságot, se fájdalmat a megerőltető út után, csak feszültséggel teli várakozást.
Pranes, és Meredith mosolyogva nyugtázták, hogy szerencsésen megérkeztek, és biztatóan hunyorogtak Emmára.
A falu mindössze néhány házból állt, és távolabb el-elszórva látszódtak még házak, melyeket nagy , megműveletlen földek választottak el egymástól.
- Elég elhagyatottnak tűnik – szólalt meg Emma bizalmatlansággal a hangjában
- Annál jobb. Így elkerülte mindenki figyelmét. Éppen ezért élnek itt tudomásom szerint, de a látszat csal. Nagyon is összefognak a falu lakói, és ez éppen azoknak köszönhető, akiket keresünk - válaszolta Pranes
- Gabriel, és Thula. Így hívják a két öreget – kezdte Meredith – Thula hagyta el annak idején a házat, és a férje az, aki visszahozta őt. Hogy, hogyan, arra is hamarosan választ kapunk.
Átvágtak a falu egyetlen, egyben főutcáján, és egy távolabbi aprócska ház felé vették útjukat. A ház kapujában egy hatalmas kutya állt. Először bizalmatlanul méregette az idegeneket, majd beszaladt a ház nyitott ajtaján.
Pranes megkopogtatta a nyitott ajtót, majd lassú csoszogással egy aprócska öregasszony jött rajta kifelé.
- Nem vártunk látogatókat – nézett rájuk – Mi járatban?
- Thulát keressük, és a férjét Gabrielt. – válaszolta Meredith
- És mégis mi okból? – fürkészte őket tovább az idős asszony bizalmatlanul
Emma kezeit tördelve lépett előre:
- Kérem –kezdte – A férjem, és a leányom eltűntek nyomtalanul. De így tűnt el immár több száz ember a faluból. Azt hallottuk, hogy csak önök azok, akik segíthetnek nekem megtalálni őket.
- Honnan tudnak rólunk? – lépett elő mostmár egy idős férfi
- Egy férfitól – felelte Pranes. – Gulginiában harcol Trowell király oldalán. Ő mesélte, hogy csak egy embernek sikerült megmentenie a Nagy Háborúban a már „megindult” Thula nevű feleségét Diabolus elől, és az ő neve Gabriel.
- Mi a neve ennek a férfinak? – kérdezte vissza az öreg
Pranes elmosolyodott . – Ő azt mondta nekünk, ha meghalljuk ezt a kérdést , a válaszom ez legyen:
„Nevezhetsz bárminek, kit én küldök, az barát
Ki igaz szívvel védi mindig az adott szavát.”
Az öreg meghallván a szavakat szélesen elmosolyodott, és kitárta az ajtót.
- Gyertek be hát barátaim! Örömmel hallom, hogy él, és virul, aki hozzám küldött benneteket!
- Bízunk benne, hogy azok is fognak, akiknek ügyében jöttünk – felelte Pranes
- Helyezkedjetek el előbb, aztán meglátjuk, hogy mit tehetünk! – csoszogott Thula utánuk
Estébe nyúlt már a délután, mire Emma, és a kékek mindent elmeséltek.
Gabriel jófajta bort töltögetett közben, Thula pedig csendesen, egyre komorabban hallgatta őket.
- Nagyon nehéz dolgotok lesz! – sóhajtott a végén – Valami olyan vonzza őket, amit senki, és semmi más nem adhat meg nekik. Mégpedig a teljes gondtalanság.
- De hiszen nekünk nem volt soha semmi gondunk! – vágott közbe Emma – Boldogan éltünk, dolgoztunk.
- A gondok mindig bennünk, a legmélyünkben lakoznak. Szeretnénk olyanok lenni, akik már közel állnak a tökéleteshez. – folytatta Thula – Egyre inkább meg szeretnénk felelni az elvárásoknak. Azt mondod, gondtalanul, és boldogan éltetek, dolgoztatok. Én azt mondom, a férjed mindent meg akart tenni azért, hogy a szeretteinek minél jobb legyen.
- Ez így van. De mi ebben a rossz?
- Ebben? Semmi a világon. Mindannyian, akik akkor útnak indultunk, mind-mind tele voltunk félelmekkel, és kétségbeesésekkel. Mindannyian azt hittük sokáig, hogy a körülöttünk lévő világ biztonságos, és otthon érezhetjük benne magunkat, de ez az érzés egyszer csak kettészakadt. Hirtelen kétségek kezdtek gyötörni minket. Elbizonytalanodtunk, hogy jó úton jártunk-e, majd ez a bizonytalanság bizonyossá vált, hogy mindent elrontottunk az életünkben. A kérdések megválaszolatlanul kavarogtak bennünk, és mindegyik mögött ott állt egy felkiáltás, hogy te ezekre a kérdésekre sohasem fogod tudni megadni a választ. Egyre erősebben kezdtek tornyosulni előttünk a feladatok, és egyre kevesebbeknek éreztük magunkat megoldani azokat. A megszokott, szeretett világunk egyszerre idegen lett, és minden reményünket elvesztettük.
Még csak pisszenést sem lehetett hallani, amíg Thula beszélt. Látszott rajta, hogy nehezére esik visszaemlékezni. Megtörölgette egy zsebkendővel a szemeit, majd folytatta.
- Amikor eddig a pontig jutunk, akkor még-még talán van visszaút, de jön a következő: a kétségbeesés. Próbál mindenki ura lenni a helyzetnek, de egyre inkább kicsúszik minden a kezéből, és egyre jobban kavarognak belül a kérdések. Válasz? Válasz nincs sehol sem. Majd jön a félelem. A félelem attól, hogy ezekért a hibákért meg kell fizetnünk, és a legszörnyűbb, hogy a hibáinkkal magunkkal rántunk mindenkit, aki csak fontos nekünk. Ránk telepedik a felelősség, de nincs ígéret sehol sem a megoldásra.
Emma szemében gyülekezni kezdtek a könnyek. Maga előtt látta a férjét, ahogyan vívódik, és a lányát, ahogyan hibáztatja önmagát.
- Minden egyszerre elkezd összedőlni – folytatta Thula – És ekkor kezd az ember rettegni. Mi lesz? Mi lesz? Nem akarom már tudni, nem akarom hallani, be akarok zárkózni, el akarok menekülni. De nincs hova. Hisz egyszer majd mindenért felelnem kell. Másnap a hétköznapoknak, később az emlékeimnek, és a legvégén majd a halálunk után meg kell fizetnünk mindenért. És egyre erősebben kezdünk ettől félni. A másnaptól, a későbbi napoktól, de leginkább a haláltól. És egyszerre csak ott a megoldás! Ledobni a felelősséget, elfeledni mindent, és mindenkit. Hibákat, hibákra halmoztunk, számunkra nincs visszaút, de legalább feledhetjük, legalább nem kell szembenéznünk vele, nem kell szembenéznünk a holnapokkal, az eljövendővel, a családunkkal, a halállal, és főleg: soha többé nem kel szembenéznünk önmagunkkal. Nehéz ennek ellenállni. Én nem is tudtam.
Mély csönd követte a szavakat. Senki sem tudott megszólalni, végül Gabriel töltött újra a borból.
- Nos – szólalt meg – Immár tudjátok, hogy mivel kell szembenéznetek!
- Még nem egészen – válaszolta Pranes – Ez az indulás, de mi van azután?
- Nem lehet őket megállítani – felelte Gabriel
- Valahogy mégiscsak, hiszen neked sikerült
- Megállítani nem tudtam őt, szabályosan el kellett rabolnom.
- Ezt nem értem .
- Mindazok, akár a közvetlen családtagok is, akik meg akarják őket akadályozni ebben, a szemükben ellenség. Nincs számukra többé szeretet, nincs számukra többé érték, nincs számukra többé semmi, csak a gondtalanság ígérete. Ha ezt el akarod tőlük venni, akkor dühöngő vadállatokká válnak.
- Nem csak azért, mert megszűnik minden értékesnek lenni, hanem azért is, mert mire eddig a pontig eljutunk, addigra minden fájdalmassá válik. Az első lépéssel mindez megszűnik, de az összes akadály, ami az új célunk elé gördül, a régebbi fájdalmakat többszörösére felerősíti.
- Úgy érted, hogy fájdalmas nekik, ha visszafordítjuk őket? – kérdezte döbbenten Meredith
- Méghogy fájdalmas-e? A kínok kínját éltem át. Úgy éreztem, hogy elevenen falja fel a testemet a fájdalom. Zokogtam, sírtam, könyörögtem Gabrielnek, hogy engedjen el.
- Istenemre, néha úgy éreztem, talán tényleg jobb volna – morogta a az öregember – Láttam, ahogyan szenved, azt hittem, hogy ott hal meg a kezeim között. Felmerült bennem, hogy talán jobb lenne, ha tudnám, hogy él valahol, akár úgy is, hogy tudom, csak árnyéka önmagának, mint ennyire kínozni.
- De nem adtad fel.
- Nem. Ki tudja miért? Ki tudja, hogy miben bíztam? Talán az erejében. Talán abban, hogy elég, amennyire szeretem.
- Elég volt.
- Nekünk igen. Nem tudjátok, de nem csak én próbáltam meg. De csak mi voltunk, akiknek sikerült. Csak Thula élte túl. Mindenki más belehalt.
- Tudjátok már, hogy mi számít?
- Nem vagyunk benne biztosak, de azt hiszem, hogy az, hogy kit ki kergetett a kétségbeesésbe. Akkoriban is Diabola emberei szórták a mérget a lelkekbe, és Thula hiszékeny volt, megbízott mindenkiben, így abban az emberben is, aki elkezdte benne a gyilkos munkát. Nekem beszélhetett, nekem az egyik fülemen be, a másikon ki, egyáltalán nem volt rám hatással.
Ekkor mindenki Emmára nézett. Emma arca eltökélt volt, pillantásában volt csupán némi bizonytalanság, de hangjában annál több akarat.
- Az nem élet, ami rájuk vár, ha nem cselekszünk. Annál már jobb a halál is
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés