38. Fejezet

Miközben a Trowell zászlaja alatt a visszatért Brohuk, és Rafael vonult ki csapatával a gostherek ellen, Selevir is éppen onnan érkezett, hogy visszahozza sebesültjeit, és halottjait. Shrahina várta a visszatérőket, hogy tündérkezével erőt adjon az épen maradottak csüggedt lelkének, midőn sebeket kaptak látva társaik elvesztését, és hogy ápolja azokat, akikben még tartani lehet az élet reményét. Már csak a látványa gyógyír volt a hazatérőknek, s lágy hangja mézes balzsamként simított a csatazajtól telt elméken.

- Apámról tudsz valami hírt? – kérdezte Selevirt, mikor az leszállt a nyergéből

- Három napja váltunk szét a folyó elágazásánál. Azóta nem tudok semmit. – mondta Selevir – Csak nem valami rosszat súg a megérzésed?

- Életben van. – mosolygott kis fintort vágva – Tudod apám szeret játszani Gothenarral. Az öröklét megvéd minket az öregségtől, a betegségektől, de nem véd meg a pengétől. Mind, ki vállalta ezt a feladatot, vállalta azt is, hogy meghalhat, és akit a gostherek pengéi sebesítenek meg, inkább haljon meg ha tündér, mert teste emlékeiben nyoma sincs a gyógyulásnak, így az örökkévalóig fekszik élőhalottként itt a világotokban.

Selevir némán hallgatta Shrahina szavait. Szeme összeszűkült, s az eget kémlelte, mintha borzasztó kérdéseire ott keresné a választ, majd visszanézett a hercegnő fénylő kék szemeibe, és félelmet látott bennük. A féltés félelmét, az aggódás félelmét, a tehetetlenség félelmét.

- Mit kívánsz tőlem Shrahina? – kérdezte csendben, de érződött fájva ejti ki a szavakat.

- Ne engedd őt itt szenvedni! – a hercegnő leborult Selevir lábai előtt, csak kezeivel tartotta fogva Selevir kezét - hadd vigye el Gothenár! Ha megsebesülne, kérlek vedd el az életét, amit már akkor elveszít amikor egy apró sebet kap!

- Ezt ne kérd tőlem Shrahina! – lehajolt, és felállította a hercegnőt - Ne kérd tőlem, mert nem tehetem! Einowreth immár a barátom.

- Nekem pedig az apám! Én nem tehetem meg, mert ha én tündérként megteszem kitaszítottá válok mindkét világból. – Shrahina elfordult tőle, majd csendben folytatta – Ne mondj még semmit. Ne ígérj semmit! Tedd, amit jónak látsz, ha eljött az ideje!

Nem szóltak az ügyről tovább. Shrahina a sebesültek felé fordult, majd intézkedni kezdett azok elhelyezéséről, Selevir pedig felment a palotába, hogy megkeresse Gragorust. Az a palota egyik védett szárnyában volt, ahol a meglévő anyagokból állította össze a mérget. Láthatóan sokat változott. Örökös meghajlásával felhagyott, testi fogyatékossága egyre kevésbé volt feltűnő. Szeme élénken, és nyugodtan tekintett körbe, feledve az állandó sunyi pillantásokat, amelyekkel kénytelen volt az Északi királyság falai között járni. Csoszogása lépésekké szelídült, csak a mosoly hiányzott még arcáról. Selevir, mint a legtöbb ember a palotában, és környékén, kedvelte Gragorust.

- Ej! Nem adsz magadnak egy percnyi pihenőt sem, mindig itt talállak lázas munka között! – ölelte át betérve a szobába

Gragorus örült a jöttének, kicsit félszegen összehúzta magát az üdvözlésre, félrebiccentve fejét igaz, csak a szemével, de kicsit mosolygott – Örülök Uram, hogy épségben látlak viszont. Ehhez azonban valakinek el kell készítenie a mérget, elég nagy munka nektek az is, hogy fegyvereiteket átitatjátok vele, mikor hazatértek.

- Bizony, nem sok időm maradt most erre, ezért is jöttem. Adj hát nekem ebből a méregből, s máris indulok a fegyvertárba, hogy nekiálljak a munkának. Katonáimnak pihenniük kell, holnap hajnalban ismét útra kelünk.

- Ha nem csal a megérzésem, akkor segítőre akad ma este. A hercegnő minden éjjel a fegyvertárban volt, hogy előkészítse amiket csak lehet. Úgy sejtem, ma is ott lesz.

- Hiszen egész nap talpon van – csóválta a fejét Selevir – Neki is pihennie kellene . Nem a másik oldalon van, itt nehezebben szedi össze magát

- Aggódik érted Uram – mondta csendben Gragorus – Úgy érzem jobban, mint bárki másért.

- Igen, azt hiszem ezt én is tudom – sóhajtotta Selevir – Mennem kell barátom, rövid az éj.

Shrahina bizony ott volt a fegyvertárban. Halkan énekelt, míg dolgozott, s mosolyogva biccentett, mikor meglátta a belépő Selevirt.

- Pihenj le hercegnő, – mondta Selevir – ne fáraszd magad feleslegesen! Szükséged lesz még az erődre!

- Nem fáradság az nekem, ha melletted vagyok – mosolygott Shrahina – És feltölti minden szegletét a lelkemnek. Így hát aligha mondhatjuk feleslegesnek. Ne küldj hideg ágyamba, hogy összefagyasszon a magány kérlek! Hadd maradjak itt veled, ketten könnyebben is haladunk.

- Shrahina! Olyan ajándékot adsz nekem, amiért semmit sem adhatok cserébe! – Selevir a hercegnő mellé ült – Nem szerethetlek viszont szerelemmel, mert van már akinek odaadtam azt! De szeretlek tiszta szívvel, ezt megígérhetem.

Shrahina kék szemét mélyen Selevirébe fúrta, majd szokatlanul komolyan megszólalt:

- Ti emberek nem tudjátok, hogy a szerelem érzése akkor is ajándék, ha nem kaptok cserébe semmit. Nem azért szeretlek, hogy viszontszeress! Azért szeretlek, mert boldoggá tesz, hogy megismerhettelek, hogy félthetlek, hogy láthatlak. Birtokolni akarjátok azt, aki szerelmet ád nektek ahelyett, hogy megfürödnétek érzéseiben. Nem adósság a szeretet, hanem ajándék. Fogadd hát el, és ne akarj megalázni azzal, hogy elutasítod. Nem kérem, hogy szerelemmel szeress. Nem kérek viszonzást. Boldog vagyok általa. – majd szélesen elmosolyodott – És adok neked egy jó tanácsot! Ha te szeretsz, te se kérj érte cserébe semmit! Ne húzz strigulákat, hogy visszakaptad-e, amit a másik iránt éreztél! Fürödj meg te is, abban, ami elönt, és látni fogod, nincs az az átok, ami rajtad elhatalmasodhat!

- Nem ilyen egyszerű ez Shrahina! A bennem élő átkon sajnos ez már nem segít.

- Nem hát. De abban segíthet, hogy ne romboljon benned tovább. Keresd meg, miért-e gyűlölet benned Lorena iránt! Keresd meg, vajon nem azért, mert szeretted őt?

- De. Valószínűleg azért. De ez mit sem változtat azon, hogy mindenkit elszakított tőlem, akit utána megszerettem. Tehát a gyűlöletem ma már bosszú, és a sorsom, hogy felemésszen. Máskülönben elvesztenék minden csatát ellene.

- Megérdemli a világ az áldozatod Selevir?

- Azt nem tudom Shrahina, de azt igen, ha nem teszem, én nem érdemlem meg ezt a világot.

Ha egyszer az ég úgy dönt, hogy nem engedi át a fényt önmagán, akkor hiába is kel fel a nap, mindenki érzi, hogy csak csalfa káprázat az, amit reggel napfelkeltének vél. Északon Rhundel háza körül is homályba burkolózott már a kora reggel. Lana, és Sella úgy ébredtek, mintha egy pillanatot sem aludtak volna. Ólomsúllyal húzta őket minden tagjuk, és a szívükbe olyan balsejtelem költözött, amit még egymással sem mertek megosztani. Vajon miért teszünk így? Talán abban reménykedünk, ha nem említjük elreppen az érzés, mint egy kósza álom, és kiejtett szavainkkal odaszegezzük a valóságba?

Andrea egyenes derékkal, és felemelt állal várta őket a folyosó végén,

- Már éppen ideje! – szúrta szavait feléjük – Már azt gondoltam nagyságodékhoz külön szobalány kell ébreszteni! – majd hirtelen váltással mosolyt erőltetve magára Lanára nézett, akiben a vér is meghűlt azonnal – Hogy aludtál kedvesem? Nagyon meggyötörtnek tűnsz!

- Köszönöm, minden rendben. És főleg rendben is volna, ha nem kellene neked beszámolnunk, hogy mit, és mikor teszünk – Lana már nem is próbált kedves maradni, nem volt már ereje ahhoz, hogy megpróbálkozzon vele

- Márpedig éppen azért várakozok itt, hogy közöljem, változásokat vezettem..., khm...vezettünk be!

- Miről hablatyolsz te? – kérdezte mérgesen Sella – Te itt nem vezethetsz be semmit!

- Valóban? – kérdezett vissza Andrea – Úgy tűnik, hogy senki sem vállalja a felelősséget azért, hogy hogyan vagytok ti még a házban. Így nem várhatjátok el, hogy Rose jó szíve ürügyén továbbra is ingyen élvezzétek a vendégszeretetet...

Sella nem hallgatta tovább, és kiszaladt Rose után a konyhába, aki meghallva lépteit, amennyire csak tudta, összehúzta magát az asztalnál

- Miről beszél ez? Rose! Miről beszél ez? Még hogy nem tudjátok, hogy ki a felelős, hogy idejöttünk? – kérdezte felindultan

- Én nem tudom Sella, nem emlékszem pontosan. Ti jöttetek, és bementetek Rhundelhoz... Jaj nem bírom én ezt, ne veszekedjetek kérlek benneteket!

Andrea már ott állt az ajtóban, mögötte Lanával.

- Itt nem viselkedhetsz így! Mit képzelsz magadról! – majd odarohant Rose-hoz – kedvesem! Ne izgasd fel magad! Nézd! – sziszegte Sellának – Nézd mit tettél vele! Ideje lesz annak, hogy valaki segítő kezet nyújtson neked. Valaki, akinek elég ereje van ahhoz, hogy megtisztítsa a gondolataidat a sötét , és gonosz hatalomtól! Én segítek nektek! – pattant fel hirtelen – hatalmas, és kitüntető feladatot kaptam, de hajlandó vagyok megfosztani magam tőle...- emelte körbe a tekintetét a hatásszünet miatt - értetek, és ennek a szegény léleknek a születendő gyermekéért! – Lépett Lana elé.

- Mire készülsz ? – kérdezte dühösen Lana – Meg ne próbáld! A gyermekemet meg ne próbáld!

- Ugyan miket beszélsz? – simította meg Lana haját – Hiszen én vagyok a templomban a gyermekek felügyeletével megbízva. Rajongok a gyermekekért. Hogyan is feltételezel bármi rosszat rólam! Látod milyen rossz hatással van rád Sella? Én elhiszem, hogy ragaszkodsz hozzá, hiszen az anyád..., nemde?

Lana zavartan nézett körbe, majd suttogva válaszolt: - De, az anyám – gyűlölte magát, mert hazudik, de nem tehetett mást.

- Akkor még inkább feladatodnak kell tekintened, hogy gondot fordítasz a jövőjére, és hálát mondasz azért, hogy utatokba vezérelt, és hajlandó vagyok számára átadni ezt a nemes feladatot, amiről még nem is beszéltem – kezeit most maga előtt összefogva folytatta – Abban a megtiszteltetésben lesz részed Sella, hogy elkíséred mesterem egyik útjára, és mellette lehetsz, hogy tanulj, és okulj az emberi értékek felől.

Lana szédülni kezdett a hallottaktól, majd dühösen válaszolt:

- Nem megy Sella sehova. Nincs sem velem, sem vele semmi baj! Veled van a baj! Ne is próbálj semmit belénk beszélni!

- Igazán? – kérdezte Andrea – És hallod magad? Hallod ezt a gyűlölettől telt hangot? Kiabálsz Lana, és gyermeket hordasz! Az indulataid vezérelnek! És még azt mondod, hogy minden rendben van? Veszélyt jelentesz így a gyermeked számára! Ilyen indulatokkal! Tisztítsd meg az elmédet, és a gondolataidat, hogy csak a tiszta , és nemes szeretet vezéreljen! Meg kellene köszönnöd, hogy egyáltalán hajlandó vagyok értetek ilyen áldozatokra!

- Márpedig nem megyek sehova! – Sella szinte forrt a dühtől

- Nos, sajnálom kedvesem, de nem vagy abban a helyzetben, hogy erről te dönts. Már kint áll mesterem a megrakodott szekérrel néhány katonával az aranyló seregből. Egy órád van, hogy összeszedd a holmidat, és indulj! – Andrea a győzelem legszélesebb mosolyával nézett körbe – Mesterem tudását az uralkodó is igen nagyra értékeli, és rendelkezésünkre áll néhány katona ebből az igen figyelemreméltó seregből.

Lana ekkor már nem nézett se Rose-ra, sem Sellára, csak egyedül Andreát látta maga előtt, ahogyan mosolyog. Önelégülten, elégedetten, és végtelenül gonoszan. Minden erejét összeszedve indult felé, hogy tegyen vele valamit. Valamit, amiről maga sem tudta, hogy mi, de annyi, annyi keserűség, fájdalom, és tehetetlenség volt benne, hogy Rose azonnal meglátta szemében. Azonnal felugrott az asztaltól, és Lana felé ugrott, hogy lefogja. Az csak kiabálni tudott a tehetetlen dühtől, és zokogott. Annyira, amennyire csak az tud, aki már mindent elveszített.

- Jobb lesz gyermekem, ha visszafogod magad, mert felcserért küldetek!

- Meg ne próbáld! – kiabálta Sella - Lana! Hamarosan visszajövök! – ölelte át, és próbálta nyugtatgatni – Gondolom csak néhány hét lehet, de ha nem, akkor megszököm! Ne add fel kedvesem! Légy erős! Kérlek! Ígérd meg, hogy nem adod fel!!

Lana már száraz szemekkel, de falfehéren válaszolta:

- Megígérem Sella. Nem győzhet le!

- Menj el Mirenéhez! Ott jó helyed lesz! – súgta Sella

- Nem, nem! – lépett oda Andrea – Mától itt megszűnik a szabadosság! Rend lesz, tisztaság, és fegyelem! Lana ezentúl nem megy sehova! Megtanul háztartást vezetni, és a tisztességet!

Sellát a szekérrel együtt nemsokára elnyelte a távolodó út, és az arra telepedő könyörtelen homály. Lana kétségbeesetten kereste Rose tekintetét, aki csak a kezeit tördelte, és bátortalanul simogatta Lana hátát.

- Elárultál minket Rose! Elárultál!

- Nem, én... minden rendbe jön Lana, hidd el, jót tesz Sellának!

- Hogy tenne jót? Nem látod mit tesz ez a nő? Még mindig nem látod?

- Ellenségeket látsz! Mind csak belőled jön gyermekem! Mind csak a te képzelgésed! – lépett oda Andrea – Jót fog tenni neked a házimunka! A tisztességes munka nemesít! – mosolygott

- Valóban? – kérdezett vissza Lana – Csak nem ezért vagy még mindig fedél nélkül, és egyedül?

- Látod Rose! – fordult Andrea Rose felé – Látod ezt az ellenségeskedést? Ezt a mélységes, beteges gyűlöletet! Ez a lélek beteg! Nagy beteg! – majd karon fogta a folyamatosan Lana hátát simogató Rose-t , és kihúzta a konyhából.

És az idő csak telt . Már három hete is elmúlt, hogy Sella elment. Andrea nem mutatott újabb cselszövéseket, úgy tűnt valóban lekötötte a terve, hogy Lanát meg kell tanítania a házimunkára. Kissé Lana is megnyugodott, tette, amit újdonsült rabszolgatartója megkövetel, de láthatóan mást nem akart, és ez némiképp reményt ébresztett Lanában, hogy valóban csak annyiról van szó, amit Andrea mondott, Sella hamarosan megjön, és visszatér minden a régi kerékvágásba. Rose volt láthatóan a legboldogabb, hogy elült a házban a feszültség, hálából nem győzött finomabbnál finomabb ételekkel meglepetést okozni.

Rose egyik este utipakokkal megrakodva toporgott az előszobában, és a csodálkozó Lanának örömmel újságolta:

- Meghívást kaptam a szomszéd városba egy nagyon kedves hölgyhöz! Andrea egyik ismerőse. Ne aggódj – ölelte meg Lanát, látva annak ijedt szemeit – Holnap után ilyenkor már itthon leszek, és látod, hogy minden rendbe jött, pedig mennyire aggódtál!

Lana kissé megnyugodott, de különös hidegrázás lett úrrá rajta, és összehúzta magán a felöltőjét.

- Érezd magad nagyon jól Rose, biztosan minden rendben lesz itthon! – majd kicsit közelebb lépett – Nagyon vigyázz magadra, és siess vissza!

- Sietek kedveském, és vigyázok!- mosolygott Rose, majd kifordult az ajtón, hogy felszálljon a várakozó szekérre.

Andrea ekkor nem volt házban, éppen szokásos heti egyszeri összejövetelén volt. Lana tehát más nem lévén, egy könyvvel elvonult lefeküdni.

Éjfélkor kezdődtek meg a fájásai. Felriadt, és ágya mellett megpillantotta a széken ülve Andreát.

- Mit keresel te itt? – kérdezte meglepetten tőle

- Vártam, hogy megkezdődjön – felelte az fagyosan

- Honnan tudtad te, hogy ma? – kérdezte Lana, de egy hirtelen fájdalom hátravetette az ágyon

Andrea gúnyosan nézett rá, vizenyős kék szeme megvetően mérte végig a fájdalomban úszó Lanát

- Mit gondolsz? Miért éppen mára küldtem el Rose-t? Tettem valamit a vacsorádba, hogy meginduljon ma a szülés.

- Mit akarsz? – kérdezte hisztérikusan Lana

- Hát nem téged az biztos! – nevetett Andrea

Lana megpróbálta minden erejét összeszedni, és igyekezett az ágyából felkelni, de Andrea hatalmas erővel visszarántotta

- Innen addig nem mész el, ameddig meg kapom a gyereket! –sziszegte – Utána oda mész, ahová akarsz!

Lana úgy érezte, mintha hideg tőrt döftek volna belé, majd egy újabb hirtelen fájás teljesen letaglózta. Andrea megragadta az alkalmat, és kikötözte Lana kezeit az ágy végéhez.

Lana előtt kezdett összefolyni a világ. Úgy tört már rá a fájdalom, hogy csak lélegzetvételnyi ideje maradt. Andrea közben gyorsan cselekedett. Odatette a már előkészített vizet, és mindent, ami szükséges. Lana tehetetlen kapálózott, de egyre erősödött a fájdalom.

- Nem fog sokáig tartani! Úgy látszik erős nő vagy! – mondta Andrea – Nem tehetsz semmit. Ezt visszatartani nem tudod, és ha jót akarsz a gyermekednek, akkor szépen szót fogadsz!

Andrea nekiállt, hogy levezesse a szülést. Lana előtt elsötétült az egyre nagyobb fájdalomól a világ, szinte csak visszhangzottak neki Andrea szavai az öntudatlanság határáról:

- Nem fog menni! Keskeny vagy, mint egy kóró! Ki kell metszenem a gyermeket! Ehhez nem értek, de te itt már nem számítasz te kis vakarcs!

Lana csak a villanó kés pengéjét látta, majd elsötétült előtte minden.

Sella már órák óta futott. Rhundel otthagyott egy keveset a méregből, és amikor Sella csomagolt, magával vitte. Előző este sikerült megölnie a két katonát egy méregbe mártott konyhai késsel, majd megszökött, mikor Escatle éppen nem volt a szálláson. Lélekszakadva futott, míg valaki felvette az úton, és letette a falu határától nem messze. Torkában dobogó szívvel lopódzott a házba, mikor gyermeksírást hallott.

- Istenem, csak add, hogy ne késsek! – a magánál tartott kést kezébe vette, és eltökélten ment Lana szobája felé.

Belépve borzalmas látvány tárult elé. Lana körül minden csupa vér, körben a falakra fröcsögve, Andrea pedig az ő ágya fölé hajol, ahol két újszülött fekszik.

-Ikrek! Két gyermek! – futott át Sella agyán

Közelebb ment, mire Andrea észrevette, már ott állt előtte a feltartott késsel!

- Elkéstél! – nevetett Andrea – Meghalt. Ki kellett metszenem a gyermekeit, mert még erre sem való, hogy tisztességesen szüljön! – Andreán hisztérikus nevetés lett úrrá – köszönhetnél nekem mindent!! Én mentettem meg ezt a két nyamvadt kis békát! Tehát az enyémek! – ordította – Távozz tőlem sátán! – kiáltotta Sellára nézve vérben forgó szemekkel

- Azonnal hord el magad innen , mert nem félek beléd mártani a késemet! – mondta Sella, miközben óvatosan közelített a láthatóan megzavarodott nő felé – Tedd le a gyermeket a kezedből, ameddig nyugodt vagyok! – Andrea az egyik gyermeket szorongatta magához. - Nem tudsz már mit tenni! – nevetett – ha közelebb jössz, megölöm ezt a kis patkányt is, mint az anyját! Nekem már teljesen mindegy!

Sella nem habozott. Egy pillanat alatt vetődött oda hatalmas termetével, és egy szúrással belemártotta kést Andrea nyakába. Lana mellé lépett, egy pillanat alatt felmérte, hogy nem tehet semmit, azonnal betakarta a gyermekeket, és karján a csecsemőkkel kirohant a házból, és szaladt minél messzebb, ahogyan csak bírt. Tudta, hogy Escatle hamarosan utoléri, ha marad.

Sella nem sírt, nem gondolkodott, csak vitte a lába. Nem érzett se fáradságot, se éhséget, csak ment előre, zsibbadt karján a gyermekekkel. Nem látott maga előtt már semmit, csak vitték a lábai, mintha csak tudnák az irányt. Nem volt körülötte más, csak a homály. A kétségbeesés homálya, a hatalmas fájdalomtól elapadt könnyek homálya, és csak egyvalami élt benne, az akarat. A dac, hogy megmenti ezt a két ártatlan gyermeket.

Selevir kardját magasra emelve várta a támadást. A gosther jobbról akarta megszúrni, de Selevir számított rá, és elhárította, majd pajzsával kivédte a következő csapást, amit a gosther a buzogányával mért rá. Mielőtt a gosther felkészülhetett volna a következő lépésre, Selevir kissé balra dőlve, egyetlen döféssel átszúrta a gosthert. Abban a pillanatban hatalmas fájdalom nyilallt belé, majd elöntötte a hideg minden porcikáját. Boren, Selevir katonája azonnal észrevette, hogy baj van, és mellette termett

- Baj van Uram? Megsérült? –kérdezte, miközben hárította az egyik gosther támadását

- Nem, nem sérültem meg – rázta meg magát Selevir. - Semmi bajom. – Megmarkolta kardját, és rávetette magát a következő aranylóra. De karja egyre nehezebben mozgott, szúrásai egyre kisebb erővel értek célt. A hideg szinte már teljesen ellepte a testét, de csak harcolt tovább. Szeme előtt egyszer csak bevillant Lana arca, majd eltűnt, és átvette helyét egy ocsmány gosther, aki majdnem eltalálta Selevirt. Selevir kétségbeesetten védte ki a támadást, majd újra megjelent előtte Lana arca, de nem hagyta abba a küzdést. Már-már csak pillanatokra érzékelte a valóságot, és kardjával csapkodott körbe körbe. Elvesztette minden tájékozódását, hol Lana, hol egy gosther jelent meg előtte, úgy váltva egymást a képek gyorsan, hogy Selevir szédült bele.

- Uram! Uram! – hallotta Boren hangját. – A gostherek megfutamodtak, de Ön Uram már több mint két órája itt magában csatázik! Isteni szerencse, hogy nem tűnt fel valami gosthernek, és nem szúrta le! Uram hall engem? – kérdezte Boren

Selevir szinte úgy kereste Boren arcát mint egy vak – Hol vagy Boren? Hallak.

- Itt vagyok ön mellett Uram! Tegye le a kardját, mert nincs már itt aranyló, csak én, de engem mindjárt felnyársal. Mi történt Uram?

- Azonnal forduljunk vissza Boren! Nem tudom, nem tudom mi történt! – ekkor meglátta. Felvillant előtte egy kép. Lana vérben fürödve hevert. Selevir nem látott akkor már semmi mást, csak a be-bevillanó képet, amit néha szakított meg előtte az őt körülvevő valódi táj képe. Kétségbeesve akarta letakarni a szemét, de mindhiába, csak jött az üzenet, valahonnan, valahogy. Úgy tört fel belőle a fájdalmas kiáltás, mint egy villám, ami átszeli az egész eget, és félelemmel tölt el mindenkit, aki csak megtapasztalja. – Laaaanaaa! – kiáltotta, úgy, hogy mindenkiben meghűlt egyszerre a vér, aki csak meghallotta. Katonái csak nézték őt, és parancsnokuk láttára patakban folyt mindegyikük szeméből a könny. Megállt akkor ott a szél is. Elhallgattak a madarak. Selevir ráborult lova hátára, aki tudva a hazavezető utat vezette gazdáját vissza Trowell palotájába, mögötte győztesként megtérő , halálosan szomorú seregével.

Flóra talált Sellára a Tisztás bejáratánál. A gyermeksírásra lett figyelmes, mikor a törpelakot elhagyta, hogy megkezdje társaival a Tisztáson esti munkáját. Sellát, és a gyerekeket azonnal a törpelakokba vitték, és két napig ápolták. Harmadnap érkezett meg Sharina két másik tündérrel, hogy elvigyék őket Trowell várába. Oda ahol Selevir már harmadnapja mozdulatlanul feküdt két unikornis mellett a király személyes ágyában.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.