39. Fejezet

Délen lángban állt már minden ország határa. Menekültek ezrei lepték el az utakat megrakott batyukkal, és keresték a déli királyságok védettebb falait. Lesovar katonái mögött mindenütt pusztulás, és halál maradt, és az aranyló csapat nem volt képes beváltani a hozzá fűzött reményeket mindenütt, csak ott, ahová Trowell katonái nem értek el. Az emberek megzavarodtak, nem tudták már kitől várható a támadás, és ki felől várhatják a segítséget. A káosz megkezdte délen az uralmát.

Brohuk arcán árnyékként futott át az elkeseredettség, ahogy meglátta a legutolsó kis falut, ahová késve érkezett csapatával.

- Nem győzzük már kivédeni a támadásokat! Két álló napja lovagoltunk lóhalálában, hogy ideérjünk, de késő! – kardját dühödten szúrta egy elégett ház hamvaiba. Körben ártatlan lakosok holttestei az örökkévalóba meredő szemekkel, azokra fagyott vérrel keveredett könnycseppekkel. Életük darabjai szanaszét heverve: egy kancsó, amely nemrégen még gazdájára várt a terített asztalon, szétszabdalt párnák, melyekből a tollak úgy repültek körbe a széllel, mint azok lelkei, akik nemrégen még édes álmukat álmodták felettük. És ott hevertek azok, akik e borzalmas színjátékban főszereplőnek hitték magukat, miközben megkezdték gyalázatos öldöklésüket a falu polgárai ellen, majd csak foszladozó díszletté lettek, mikor az Uralkodónő verhetetlen serege levezényelte felettük az utolsó felvonást. Mikor Brohuk , és csapata odaért, már csak a keselyűk szárnyai tapsolták örömmel a látványt, és a halott falakon átsüvítő szél zenélte hozzá a záróakkordokat.

- Úgy tűnik az álcázott csapatok nemhogy fogyatkoznának, hanem egyre csak többen lesznek, mi pedig nem mondhatjuk el ugyanezt magunkról! – sóhajtotta Brohuk mellett a katonája – Mi a terve uram? Folytatjuk a hajszát, vagy visszatérünk a palotába?

- Ameddig elég a magunkkal hozott méreg, folytatjuk! Itt most azonban letáborozunk, és bevárjuk, ameddig a tündérek visszajönnek a felderítésből! Ha jól sejtem, ezek itt – nézett a földön heverő katonákra - már nem Lesovár seregéből valók. A kardok markolata más, mint az előzőeké, csupán a ruházatuk azonos a többivel. Mind ugyanazt akarta elhitetni ezzel, hogy a mi seregünk tagjai.

- Úgy tűnik szélmalomharcot vívunk uram! Immáron Dél összes királyságának a katonája a mi képünkben támadja a falvakat. Nem szállhatunk szembe egész Déllel!

- Egész déllel nem is. De ezzel a gonosz ármánnyal igen! - Brohuk ránézett katonája tanácstalan arcára, majd folytatta – A félelmed nem baj. Az viszont igen, hogy a félelmed eltakarja előled a valóságot, mert így kétségbeeséssé válik. Nem Dél ellen harcolunk, hanem a déliekért. – majd körbenézett a halottakon – Most pedig először tábort verünk, majd összeszedjük az elesetteket. A falubelieket egy helye, és a katonákat egy másikra. Mindkettőnek megadjuk a végtisztességet. Ezek a katonák is csak áldozatok. Mire lenyugszik a nap, égjenek a máglyák! Holnap pedig folytatjuk utunkat.

Alkonyatba hajlott már a délután, mire végeztek. Brohuk kék volt, és érezte a még nemrég meghaltakból áradó rettegést, amelyet azok éltek át a támadás alatt. Egyszerre tört rá mindegyikük fájdalma, és kétségbeesése, és olyan megszállottsággal hordta azok szétszórt testeit egy helyre, mintha a majdani lángra gyújtott máglya megszabadítaná őt a fájdalomtól. De jobban fájt talán neki látni katonáit, ahogy azokon egyre jobban úrrá lett a tehetetlenség érzése.

Brohuk páncélján már a máglyák lángjának képe tükröződött, mikor feltűnt a két gyógyító tündér az égen. Jöttük remény volt. Ígéret, hogy talán onnan hoznak, hírt, ahol még tehetnek valamit.

- Sokat adnék azért, hogy lovaim olyan szárnyat kapjanak, mint a ti szárnyaitok! – köszöntötte őket Brohuk – Akkor talán időben érkeztünk volna ide is!

- A következő helyre bizonyosan időben odaértek – válaszolt a tündér nagyot sóhajtva, mikor látta a szertartást – Norvulon körül minden csendes, de annál nagyobb a mozgolódás a többi királyságban! Egy lovasokból álló csapat ma reggel indult Éilontból, Rahutef király városából. Sikerült kihallgatnunk őket, amikor elhagyták a várost. Úgy hallottuk, hogy innen a szomszédos keleti királyság felé tartanak, az egyik kis halászfaluba.

- Ők is hasonló öltözetben vannak mint a többi? – kérdezte Brohuk

- Abban bizony.

- Nem értem, hogy mi veszi rá őket arra, hogy egymás országát támadják meg a mi katonáink képében! – kiáltott Brohuk – Lesovar seregét még értettem. Lorena ott van, képes volt behálózni, de mi vezérli a többi királyt?

- A Szövetség Brohuk! – Lorena megüzente, hogy szövetségre léptek a déli királyságok – Nem az az érdekes, hogy mivel vette rá őket erre, hanem az, hogy sikeresen! A Szövetségesek egymás népeit pusztítják csak azért, hogy ellenünk hergeljék azokat!

- Ezzel kell tehát mostantól szembenéznünk! Mondjátok el nekem pontosan a következő falu nevét, majd gyorsan repüljetek vissza Trowelhoz, és értesítsétek a változásokról!

- Mindössze félnapi útra van innen lóháton a folyó mentén. Ha hajnalban elindultok, akkor kényelmesen be tudjátok őket várni még a gázlónál. Ha minden a terv szerint halad, akkor csak este érnek oda.

Alig fertály órát maradtak a tündérek, míg megbeszéltek Brohukkal minden szükségeset, majd sietősen elrepültek Gulginia felé.

Napkelte előtt már készen állt a csapat. Felnyergelték a lovakat, majd a folyó felé vették az irányt, hogy kelet felé fordulva elvágjanak a következő támadásnak. A nap delelőre hágott, mikor megpillantották a gázlót. Néhány ember akadt az útjukba, mind falubeliek voltak. Brohuk elmondta nekik, hogy mi miatt jöttek, és szólt, hogy a falu lakossága amilyen gyorsan csak tud, meneküljön a közeli hegyek védelme alá.

Éppen csak annyi idejük maradt, hogy megvárják, míg mindenki elment a faluból, majd visszatérve a gázlóhoz, meglátták az addig békés vidékre betörő lovasokat. Nem voltak túl sokan. Láthatóan nem arról szólt a küldetésük, hogy győzelemmel térjenek vissza, csupán arra voltak elegen, hogy néhány fegyvertelent gond nélkül kardélre hányjanak.

Brohuk összeszűkült szemmel próbálta a közeledők arcát fürkészni. Soha nem tette ezt. Nem érdekelték az ellenség katonáinak ábrázatai. Nem akarta tudni, hogy azok mind emberek, egyként gondolt rájuk, amelynek a neve Ellenség. De most kérdések kavarogtak benne. Miértek, és hogyanok. Próbált rájuk választ találni, és azt gondolta a közeledő arcokban megfejti azokat. Egy alig felnőtt szempárra esett éles szeme. Riadt, tiszta-kék szempárra.

- Bevárjuk őket uram? – kérdezte katonája

- Be bizony – felelte Brohuk – megvárjuk, míg támadnak

Már csak ötszáz lépésnyire voltak egymástól, és láthatóan meglepte őket, hogy egy lovascsapat várakozik rájuk a védtelen halászfalu helyett.

- Kik vagytok? – vetette oda Brohuk

- Neked azzal semmi dolgod, és jobb, ha nem is firtatod! – felelte az ellenség parancsnoka

- Már hogyne volna vele dolgom, mikor királyom színeiben érkeztek! – válaszolta Brohuk

- Utoljára mondom, el az utunkból! – felelte a másik

- Nézz a seregedre, és aztán fontold meg, hogy ki , és mit mond itt utoljára! – Brohuk kiválva csapatából, közelebb lépett az ellenség soraihoz – Nem ti vagytok az első, akiket könnyűszerrel Gothenár ménesére ültettünk, de jobb, ha tudod kapitány , hogy nem csak a mi kardjaink fenyegetnek benneteket, hanem az aranyló sereg katonái is!

- Nem értem, miről beszélsz, és nem is érdekel! – válaszolt a másik – Engedj utunkra! Nem fenyeget minket senki, csak te próbálkozol vele, de jobban tennéd, ha felhagynál ezzel.

- Ha összefognánk..- folytatta Brohuk – A biztos halálból mentenéd meg a katonáidat!

- Az aranyló sereg soha sem támadna ránk – válaszolta az ellenfél parancsnoka – Nincs szükségünk veletek összefogni!

- Nocsak? És ugyan miért nem támadnának rátok? Csak nem azért, mert a Szövetség tagjai vagytok?

Láthatóan megzavarodott a másik a kérdésre, de Brohuk folytatta: - Nem kérdezed királyod parancsait, csak végrehajtod azokat! De a királyod már nem népedet szolgálja, hanem az Uralkodónőt, aki benneteket használ fel arra, hogy az aranyló serege győzelemben tündököljön – az ellenfél parancsnoka egyre zavarodottabban nézett, de Brohuk nem hagyta abba – Egy kis halászfalut akartok megtámadni, akiknek esélyük sincs arra, hogy megmeneküljenek. Mit gondolsz vitéz uram? Miért nem kaptál több katonát? Mert az esélytelenekkel szemben elég ennyi is, de az aranylókkal szemben pedig neked nincs esélyed, így áldozatnak elegen vagytok ti is!

- Uram , igaza lehet! – lépett az ellenfél parancsnoka mellé egy a katonái közül

- Csak üres fecsegés! Rahutef király sohasem tenne ilyet! Vissza a helyedre katona! – förmedt rá a parancsnok

- Tudtad-e vitéz uram – folytatta Brohuk – Hogy az aranyló sereg halhatatlan gostherek serege?

- Miket hordasz itt össze? Elég legyen a sületlen beszédből! Nem ezért jöttünk, hogy ezt hallgassam, hanem , hogy amit kell, elvégezzük!

- Tehát nem tudtad! – felelte Brohuk

- Halhatatlanok! – nevetett az ellenfél parancsnoka – Akkor neked sincs semmi esélyed sem.

- Halhatatlanok, de nem elpusztíthatatlanok! Nálam a méreg ellenük!

- Nem hiszek neked!

- Kössünk alkut- felelte Brohuk – Várjatok egy keveset! Hamarosan megjelennek, ha rátok támadnak, nekem lesz igazam. Adok nektek a mérgezett fegyvereinkből. Ránk nézve csak ugyanolyan fegyverek, mint bármelyik másik, de a gostherekre végzetesek. Ha igazam van, akkor nem álltok itt védtelenül, és esélyetek van túlélni. Ha nincs, akkor támadjatok közösen ránk! Mi veszteni valód van?

A parancsnok nem szólt semmit. Hátat fordított Brohuknak, és tanácskozni kezdett a katonáival. Pár perc múlva visszafordult.

- Rendben. Két órát adunk nektek. Ha addig nem jelenik meg az Uralkodónő seregéből senki, akkor nem állíthattok meg minket!

Brohuk bólintott, majd visszatért az övéihez. Parancsot adott, hogy adjanak az ellenfél katonáinak a mérgezett fegyverekből, de főleg a nyilakból.

- Mire volt ez jó uram? – kérdezte a katonája

- Nem dolgod, hogy tudd. – válaszolta Brohuk, majd ránézett a katonára, és elmosolyodott – Növeljük Trowell seregét.

Néma csendben, feszülten telt a várakozás. Az ellenfél parancsnoka egyre gúnyosabban mérte Brohuk seregét, majd láthatóan kezdtek felengedni a Brohuk szavai által kiváltott meglepetésből. Brohuk katonái között pedig egyre mélyült a csend.

- Talán kevésnek bizonyult a két óra uram – suttogta a Brohuk mellett álló katona

- Éppen elég lesz – felelte Brohuk feszülten. – Lorena megvárja , ameddig csak hírmondó marad a faluból.

Hamarosan a távolabbi mezők felett aranyló délibábként fénylett a közeledő sereg. Az ellenfél soraiban a gúnyos pillantásokat felváltotta a döbbenet. Felállították soraikat, és feszülten várták, hogy mi következik. Nem messze voltak már a gostherek, és úgy rohantak alattuk a Gerumanok, mint az orkán.

- Ezek támadnak uram! – kiáltották Rahutef katonái

- De támadnak ám, hogy az a mennydörgős ménkű csapjon közéjük! – kiáltotta a parancsnok, majd odafordulva Brohuk felé – Nem tudom, hogy ki vagy, de igazad volt! De most azt mond meg nekem, hogy akkor is igazat mondtál-e , amikor azt mondtad, hogy halhatatlanok?

- De még mennyire, hogy igazat!

- És a méreg? A méreg is igaz volt?

- Igaz! De a mérget beléjük is kell juttatni! Úgyhogy azt ajánlom jól forgassátok a fegyvereket, mert különben mindnyájan odaveszünk!

- Abba hiba nem lesz!... Barátom! Mi a neved?

- Brohuk - felelte az. És a tied?

- Onear – a parancsnok szeme szikrákat szórt. – Az íjakat! – kiáltotta – felkészülni!

Brohuk katonái jobb oldalon tették ugyanezt. Egyre közeledett az aranylósereg,

Tűz! – kiáltotta Brohuk! – Kirepültek az íjjak, úgy mint a szél. Az aranylók közül néhány a földre esett, de rohantak tovább. – Második sor az íjakat! – kiáltotta Brohuk – Tűz! – Amint kirepítették azokat is, Onear elkiáltotta magát : - Rohamra!

Egy pillanat műve volt, ahogyan egymásnak feszültek. Ördögi kiáltásokkal, és vörös dühvel. A gostherek láthatóan erőfölényben voltak, de Brohuk tudta, hogy valami megnöveli az ő erejüket is, az pedig a szenvedély. Szikrákat vetettek a kardok, ahogyan összecsaptak. Brohuk bevetette magát a csata közepébe. Talán nem csak a kardja gyilkolt, hanem a szeme szikrája is. Egy pillanatra nézett körbe, és látta maga mellett küzdeni Oneart is. Úgy kaszabolták az ellent, mint a fejszék az erdő fáit. Mi adott nekik erőt? Az összefogás. Újult erővel, együttesen rontottak a gostherekre, akik hullottak mint a legyek.

- Ne nézz rájuk tovább Onear, ha elpusztítottad őket! Ne nézd mivé lesznek! – kiáltotta oda Brohuk – Egy gosther lándzsáját védte ki a pajzsával.

- Egyre kevesebb Gosther küzdött tovább. Hogy elmenekültek, vagy elenyésztek, a harcolók nem figyelték. Brohuk egy pillanatra körbenézett győzelemittasan, kereste újdonsült barátjának az arcát, mikor eltalálta az ellenég kardja. Brohuk szeme kikerekedett, és elsötétült előtte minden a fájdalomtól. Abban a pillanatban vágta ketté a bűzlő gosthert Onear kardja.

- Hogy a fene abba az undorító létedbe! - Gyorsan átemelte a maga lovára Brohukot, és távolabb lovagolt vele a csatától. Már nem volt szükséges visszamennie. Csak a menekülőket látta a Gerumanok hátán.

Brohuk katonái az övéivel együtt jöttek oda hozzá szállingózva innen-onnan, hol csata dúlt. Onear tanácstalanul állt a katonák gyűrűjében, majd döntött.

- Brohukot vissza kell vinni királyotokhoz! Mi nem mehetünk vissza a miénkhez. Így hát foglyaitokként kell veletek mennünk Gulginiába. Ott királyotok dönt majd további sorsunk felől. Katonák! – szólt az övéihez. – Kövessük Brohuk csapatát! Előtte azonban szedjük össze a sebesülteket, hogy mihamarabb gondos kezek közé kerüljenek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.