Másnap este Visradban felfegyverkezve állt mind, ki élt , és mozgott. Még a szél sem zúgott. Várta, hogy merről kell fújnia jobban zászlókat. Selevir Trowell mellett állt a vár fokán úgy, mintha nem is érte aggódott volna a vár népe egy egész álló hétig. Mellettük Einowreth, Balthasar, Rafael, és Darion .A két mágus is farkasszemet nézett a tájjal, amelyen még kóbor madárraj sem húzott végig.
- Meddig várunk Rhundel? – kérdezte türelmetlenül Leowin
- Ameddig meg nem érkeznek – felelte Rhundel - De már úton vannak
Már a feszültség a tetőfokára hágott a várakozókon, amikor meglátták őket. Elől haladt Lesovar serege megcsappant katonáival, de mögöttük az aranylósereg, mint a tenger öntötte el a Visradot körülvevő pusztaságot.
Selevir szíve majdnem kiugrott a helyéből, mikor megpillantotta a menet élén Lorenát. A várfalak tetején az íjászok megfeszítették húrjaikat, és várták, hogy a támadók lőtávolságon belül kerüljenek. Az aranyló sereg fáklyáinak fényét sokezerszeresen tükrözte vissza aranypajzsaik fénye, hogy majd belevakultak Trowell íjászai. A király felemelte kardját, majd várt. Selevir figyelte királyának parancsát, szemeit résnyire szűkítve próbálta felmérni az ellenség távolságát, majd maga is felemelte kardját, és pár pillanat múlva leengedve elkiáltotta magát: - Tűz! – mint az esőcseppek, úgy záporoztak Visrad nyílvesszői, majd megállás nélkül tovább, és tovább. Az aranyló sereg mögött kezdtek feltűnni a fehéren világító kísértetek, melyek bolyongva vették körül az Uralkodónő seregét. De az egyre csak közeledett, elvesztett katonáink hiánya fel sem tűnt a hatalmas tömegben.
- A külső várfal erős – mondta Trowell a mellette álló Rhundelnak. Ha tudjuk tartani, akkor nagy baj nem lehet.
- Ezt Lorena is tudja – válaszolta Rhundel – nem tudom, mire számít, de valamit tervel, különben nem támadott volna. Minden gyakorlottabb katonánk itt van fent, egyedül a kapukhoz voltunk kénytelenek a fiatalabbak közül válogatni. Őket csak akkor tudják megtámadni, ha bejutnak a várfalon keresztül.
A gostherek egyre közelebb kerülve tüzes nyilakkal lőttek vissza. Sorban hulltak a vár faláról a katonák, de átvették helyüket, akik addig mögöttük álltak.
Már egészen a vár fala alá értek, és megkezdték a rohamot. Mint a hangyák úgy szaladtak fel a falnak támasztott létráikon.
Rafael egy pillanat alatt ugrott fel a várfalra, és úgy nyisszantotta le két gosther fejét egy suhintással, hogy azoknak még meglepődni sem volt idejük. Einowreth , és tündérei egy kupacban küzdöttek, mellettük Trowel kaszabolta akit csak ért.
Balthasar hatalmas hátát Selevir a maga jobbján látta, csak pengéjét lehetett felvillantva látni időnként, ahogy forgatta kardját. És az aranylók csak jöttek, és jöttek úgy tűnt: szinte megállíthatatlanul.
Selevir szeme az uralkodónőt kereste, majd látta, hogy az lent van oldalt a várfalak tövében, és várja, hogy katonái belülről kinyissák a kapukat.
- A kapuk! –kiáltotta Selevir – Védjétek a kapukat!
- Nem tudunk több embert leküldeni Selevir! Úgy jönnek a falakon, mint a hangyák! – szólt a tündérkirály
- Ha sikerül kinyitniuk, akkor elvesztünk! Túl kevesen vannak odalenn.
- Rendben! Velem nem bánnak el olyan könnyen, mint azzal a pelyhedzőállú gyereksereggel! Magam megyek! - Einowreth ekkor leszaladt a külső várudvarba követve a leszökő aranylókat. Két gosther már a kapukat nyitotta, mikor Einowreth utolérte őket. Selevir a tündérkirály segítségére sietett, mikor hirtelen valahogyan az aranylóknak sikerült kinyitniuk a kaput. Selevir egyből megpillantotta Lorenát, ahogyan a lován ül. A gostherek özönleni kezdtek a várkapun befelé, néhány gulginiai, és a tündér nagy nehezen próbálták visszazárni, miközben Selevir és Einowreth az aranylókat kaszabolták.
- Igyekezzetek! – kiáltotta oda a kapuhoz Selevir – Egyre többen lesznek, ha nem zárjátok vissza időben!
Hosszú ideig küzdöttek lent a betolakodókkal. Einowreth Selevirrel váll-váll mellett harcolt, mellettük a fiatalabb katonák igyekeztek minél több gosthert felnyársalni. Már kísértetek tömege lepte el a várat, fájdalmas hangjuk elvegyült a csatázok zajával. Izzadságcseppek keveredtek vérrel a harcolók testén, és az aranylók szinte önkívületben támadtak megérezve a küzdelem eme mámorító szagát.
Selevir fülében saját szívverése visszhangzott, elnyomva a körülötte lévő zajt. Annak ütemére mozgott, mintha földöntúli sámánok dobolnák benne az élet násztáncát a halállal.
Lorena nem messze tőle hangtalanul, mozdulatlanul figyelte. Selevir megérezte az Uralkodónő jelenlétét, és még inkább küzdött. Minden szúrása egyenként szaggatta fel önnön sebeit is, nyomában könnytelen zokogással égett a szeme.
Lorena hangja ébresztette kábulatából:
- Itt vagy hát fiam! Emlékszel-e még, ki tanított kard forgatni?
Selevir lassan, megnyugodva fordult a hang felé. Körülötte csak feléledő kísértetek maradtak. „Itt az idő” gondolta, majd a királynővel szembefordulva válaszolta: - Emlékszem, te kígyók talpnyalója! Most megtapasztalhatod, hogy mennyit fejlődtem!
- Éppen ideje! – felelte Lorena – Kimersz-e állni velem?
Selevir leengedve maga mellé a kardját, és megvárta, míg Lorena leszáll a lováról. Közben a várkapunál belül Einowreth társaival folytatta ádáz küzdelmét vívta a kapukért, de Selevir nem látott mást, csak az Uralkodónőt.
Lorena támadást kezdett, és Selevir ügyesen kivédte. Először csak lassan, alig mozdulva méregették egymás erejét, csak szemük-akaratuk küzdött ádázan, meg akarván törni a másikat. Ízlelgették egymás közelségét, játszottak , mint vad, és áldozata. Mindketten a vadnak akarták hinni magukat, és áldozatnak a másikat, de a félelem már ott lakozott mindkettejük szemében: áldozatokká válhatnak mindketten. Látszott, hogy hosszú ideje várták ezt a küzdelmet, nemes, és megismételhetetlen pillanatként tisztelték, amit kapkodással csak megaláznának, és megalázottnak lenni a legnagyobb félelme volt Selevirnek, és Lorenának is.
- Ma este eljött az utolsó órád fiam! – mosolygott Lorena
- Vagy a tied! – felelte Selevir , majd rátámadott az uralkodónőre. Jobbról ejtett egy metszést, de csak a ruháját érte a pengéje
- Nem elég gyors! – nevetett Lorena, de abban a pillanatban már szúrt is. Selevir gyorsan lefogta kardjával a szúrást, majd támadni kezdett. Egy hajszál választotta el attól, hogy eltalálja, mikor meghallotta maga mögött Einowreth jajkiáltását. Egy pillanatra lankadt meg csak a figyelme, s Lorena pengéje máris a nyakán volt
- Nem! Így nem kell. – biggyesztette a száját az Uralkodónő – Mi a fontosabb? A barátod? Még mindig akad valaki, akiért feláldoznád magad? – leengedte a kardját, és megvetően nézett Selevirre. – Tekints a barátodra fiam!
Selevir dühödten nézett vissza rá, de szemeit újra a tündérkirályra fordította. Már csak azt látta, amikor a gosther kihúzta Einowreth vállából a kardot
- Csak ezt ne! – kiáltotta, és rávetette magát a gostherre. Maga előtt tartott kardja teljesen átszúrta azt, úgy, hogy testét a földbe szúrta.
Einowreth a halott gosther mellett feküdt, erőtlenül, halkan szűrte a szavakat: Megsebesültem Selevir – mondta – Ne hagyj így kérlek! Pár perc múlva minden emlékem elzárva lesz, és velük együtt én is a mindenség börtönében.
Selevir feje zúgni kezdett, s Lorena csak nézte őt mozdulatlanul.
- Ezt nem tehetem , a barátom vagy! – mondta Selevir
A tündérkirály elmosolyodott – Éppen azért kell, hogy megtedd! – majd a királynőre nézett – Talán mégsem tudott elpusztítani belőled minden érzést
- Nem bizony – suttogta az uralkodónő – annyi megmaradt, hogy elég legyen, hogy elpusztítsa. Ó milyen megható jelenet! És mennyire untat! Ha megteszed Selevir, a fájdalom örökre megöl benned mindent, és az enyém leszel. De akkor esélyed sem lesz arra, hogy megküzdj velem!
Selevir tekintete egyikről a másikra esett, majd egy hirtelen mozdulattal kihúzta a még földön fekvő aranylóból kardját, és beledöfte a tündérkirály szívébe. Barátja ekkor elmosolyodott, és megszorította a kezét.
- Jó barát vagy Selevir – és örökre lecsukta a szemét
Selevir szeméből elkezdtek ömleni a könnyek, majd hirtelen megszűnt körülötte minden. Nem látott semmi, és nem hallott semmit, csak távoli, visszhangzó zajokat. Lorena hangját vette ki közülük, aki nevetve mondta
- Azután is megölhetted volna, hogy megküzdesz velem! De elvakított a barátod bizalma, amit beléd vetett.
Ez volt az utolsó, amit hallott, aztán soha többet semmit.
A katonák küzdelmére Rafael lett figyelmes, és többed magával lesietett a segítségükre. Az aranylók serege újult erővel özönlött a várba, a várfalon megszűnt a támadás. Trowell katonái lesiettek mind Rafael után, hogy védjék a várat immár belülről. Az őrző tündérek serege ekkor szoros rajba tömörülve a levegőből támad a gostherokra felfegyverkezve millió, apró tűhegyes mérgezett nyíllal. Gragorus már-már az őrület határán állt fent a várfal egyik tövében, látva hogy áll a küzdelem. Már az asszonyok siettek fel a vármélye rejtekeiből, hogy maguk is csatasorba álljanak, csak ő állt ott, és dühödten ütlegelte magát, amiért teste fogyatékossága miatt, még meghalni sem méltó. Dühödten kapott magához egy lándzsát, és teljes nagyságban belemártotta a méregbe. Apja hangját hallotta meg, ahogyan a küzdelem hevében kiabál, majd meglátta, ahogyan hátulról nekitámad egy hatalmas gosther. Gragorus megfogva a lándzsája végét, lefelé tartva azt megállt a várfalon, és levetette magát egyenesen a gostherra. A mérgezett lándzsa eltalálta a gosthert a koponyáján keresztül belefúródva egészen a földhöz szegezte. Hestor támadásra lendült kardja pedig saját fiába fúródott.
Ebben a pillanatban lecsapódtak a hatalmas vaspántok , és a vár újra zárva volt.
Mindenki meglepetésére Lorena nemsokára visszavonulót fújt, majd az aranylókkal együtt eltűnt Visrad közeléből.
Einowrethre, és Selevirre Balthasar talált rá.
Rhundelt a várkapunál lelték meg, ahogyan a zokogó Hestort támogatja
- Ne szólj Hestor! Ne átkozd magad tovább! - mondta Rhundel – Megölted a testét, de még a születéséről sem döntöttek a Nagytanácsban. Ne temesd el még egyszer , hisz azt sem akartad soha, hogy igazából megszülessen! Hagyd, hogy döntsenek róla meggyőződésük szerint!
Gothenar nem sokkal később megjelent Visrad városában, hogy elvigye magával Einowrethet. Átölelte a zokogó Shrahinát, majd Rhundelhoz fordult.
- Selevirt nem vihetem magammal. Él.
- Igen Gothenár. Csak meghalt benne a lélek.
- Nem halt meg az sem. Lorena elvette minden életerejét.
- Visszaszerezhetjük? – kérdezte Shrahina
Gothenar ránézett, majd elmosolyodott: - Lorena szemében láttam ezt valaha régen, ami most a tiedben. Ő is egy csodálatos embernek lett a rabja, mint ahogyan te is. Igen, de csak az szerezheti vissza, aki Selevir véréből való.
- A gyermekei?
- Igen ők. Meg kell keresniük a kék mezőn túl Selevir anyját, hogy felébresszék benne fia iránt a szeretetet. – körbenézett az egybegyűlteken – Hiába szerettétek mindnyájan, az átok ellen csak az védhette volna meg, és az is adhatja vissza emberi mivoltát.
- Mi lesz Gragorussal – kérdezte Rhundel, majd szemével a trónterem sarkában magába roskadó Hestorra pillantott
- Erről még nem mondhatok semmit – felelte Gothenar. A teste halála már réges-régen bekövetkezett, amikor azt ő birtokába vette, de őmagáról még döntenünk kell. Sajnálom. Egy ideig várnotok kell a jövőjét illetően. - majd körbenézett: Ki viseli majd a gyermekek sorsát?
- Én.- felelte Shrahina – Én felnevelem őket. Gothenar! – szólt – Miért csak az egyikük kék?
- Mert a kékek, csak az emberekkel közösen tudnak szebb jövőt kovácsolni. Egyikük sem több, mint a másikuk. Ha megtalálják egymásban azt, amit tisztelhetnek, akkor képesek közös ügyért harcolni. Addig menthetetlenek.
Még valami, amit fontos tudnotok...- nézett körül az egybegyűlteken – Lanát nem vittem magammal.
- Hogyhogy? – kérdezte Shrahina döbbenten
- Úgy, hogy nem halt meg. Valaki elvitte Rhundel házából, és megmentette az életét. Ezek a gyerekek sokkal fontosabbak, mintsem hagyják meghalni azt, aki elvezetheti a gonoszt hozzájuk.
- Hol van Gothenár? Hol van? – kérdezte Rhundel izgatottan
- Azt nem tudom, csak azt, hogy valaki olyannal, aki Diabolust szolgálja, mert hiába kerestem, nem akadtam a nyomára. – felelte gondterhelten Gothenar
- Escatle! - kiáltott fel Rhundel – A keselyűszemű nem egyszerű piaci kuruzslóhoz járt! - szeme szikrázott a dühtől – Hogy történhetett meg mindez a szemem előtt!?
- Már nem érdemes ezen tépelődnöd suttogó! Escatle nemhiába nem önmaga követte el ezt, hanem egy befolyásolható buta asszonnyal. Ezért nem láttál át rajta, mert csak az ostobaság járt-kelt előtted, aki irányította, önmaga láthatatlanul, a háttérben dolgozott.– Így én is úgy találom a leghelyesebbnek, ha Shrahina felügyel a gyermekeikre a jövőben.
Fellobbantak a máglyák aznap este Gulginiában. Temették halottaikat, akiket Gothenar átvitt a kék mezőn túlra.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés