Lorena szobájának titkos ajtajában ünneplőbe öltözve várt. Szemét az ablakon túlra emelte, és mosolyogva figyelte a távolban égő tüzek fényét. Belépett a kamrába, és halott fia felett percekig némán állt. Berepült mellé a kis szürke fény.

-Gyere hát, és hozd magaddal Selevir minden életerejét!- szólt a fény felé fordulva az uralkodónő, majd felemelte kezeit, és mormolni kezdte a szöveget:

Taruem hal se quartinem
Haltrhorm so le borvanus
Ter de hathons so le therm
Si ha serqua Diabólus!

A gyermek teste felett szürke köd jelent meg, majd a kis szürke fény beleolvadt a ködbe. Lorena leengedte karjait, és várt. A gyermek teste egyszerre gyorsan növekedni kezdett. Haja megnőtt, keze-lába hosszú lett, arca kissé megváltozott. Mindez hosszú percekig tartott, majd elkezdett lélegezni. Lassan kinyitotta a szemét, és az anyjára nézett.

Lorena felsikoltott az örömtől, és kezébe kapta fia fejét, és könnyei között csókolgatni kezdte.

- Visszatértél hát gyermekem! Fiam! Visszatértél hozzám annyi év után! – minden fájdalma átfutott anyai szívén. A hosszú évek vívódásai, küzdelmei, minden. Zokogva, sírva, nevetve ölelte gyermekét. A fiú mozdulni akart, mire Lorena észbe kapott.

- Ej! Hát persze, gyere innen erről a rideg helyről! – átkarolva segítette fiát felülni – gyere segítelek felkelni, és kimegyünk innen!

- Hagyj! Megy magamtól is – szólt a fiú ridegen

Lorena megdermedt a hangra, de nem szólt. Anoth felállt, majd, mintha mi sem történt volna, kisétált a teremből. Lorena követte döbbent némaságban, remegő lábakkal. A fiú úgy vágott át anyja szobáján, mint aki ismeri a palotában a járást. Egyenesen a trónterem felé tartott, ahol már várta valaki.

Diabolus ült most Lesovar trónján mosolyogva.

- Á! Íme! – tapsolt örömmel – Végre hús-vér emberként köszönthetjük fiúnkat!

-Na és, hol van belőle Anoth? – kérdezte döbbenten Lorena – Ellökött magától, amikor fel akartam segíteni! Nem látom benne Anothot, csak a testét! Úgy viselkedik, mint a kis szürke fény. De hol van belőle Anoth?

- Ó! Hát nem tudtad asszonyom? A kis szürke fény mindvégig a fiad volt Anoth!

- Az nem lehet! – esett térdre a királynő – Anoth kedves, és szerető gyermek volt! A kis szürkét mi teremtettük! Azt mondtad, hogy úgy fog Anoth testében élni, mint Selevirében tette. Az igazi énje mellett! De ebben nincs Anoth!

- Ó! Hát hazudtam neked asszonyom! – vonta meg a vállát Diabolus – mondtam neked, hogy ne bízz meg senkiben! Ez a fiú bizony teljes egészében a te fiad Anoth! Csakhogy te mikor kis szürke fényként élt körülötted, nem érdekelt, csak a halott teste! Ügyet sem vetettél rá! Így teremtettem meg én őt! Valójában természetesen én nem tudok teremteni, de őt én formáltam olyanná, amilyenné lett, mert te, az anyja eltaszítottad őt magadtól!

-Te tetted ilyenné! – kiabálta hisztérikusan Lorena – Te tehetsz róla! Anoth! – kiáltott a fiára – Én mindvégig szerettelek!

- Nem anyám, te azt szeretted, akit az emlékeidben hordoztál!

- Te tetted ilyenné Diabolus! Légy átkozott, légy átkozott! – kiabálta

- Nem, asszonyom! Ilyenek vagytok mindnyájan! Álmokat kergettek, és ügyet sem vesztek azokról, akik mellettetek vannak, utána meg engem hibáztattok a történtekért. Nem én!!! Te magad tehetsz arról, hogy ilyenné vált. Elutasítottad, és megvetetted mindvégig. Eltaszítottad magadtól, és én befogadtam. Én foglalkoztam vele, én adtam neki érzéseket....

Lorena nem gondolkozott. Nézte a gyönyörű gyermekét, és gyűlölte. Tiszta szívéből gyűlölte. Felkapta az egyik szuronyt a fal mellől, és a fiába szúrta, majd kirohant a palotából. Lépéseit lándzsaként követte Diabolus eget rengető ordítása, melybe beleremegtek a palota falai, és úgy süvített keresztül az egész országon, hogy annak lakosai félve borultak térdre. Lorena a folyópartig futott. Önmagára eszmélve borult a földre, feltört belőle a kábulatban töltött idő minden perce. Órákon át rázta a sírás, majd fáradtan álomba merült. Reggel a kelő nap ébresztette. Már értett mindent. Körbenézett a tájon, mintha sohasem látta volna azt. Beszívta a föld illatát, arcát a szellő felé fordította. Bőre lúdbőrözött a reggeli hidegben, de boldog volt. Állt ott gyönyörködve mindenben, majd leült egy kicsit. Levette cipőjét, és minden ruháját. Lassan lépkedett a vízbe, hogy érezze annak minden cseppjét. Utoljára, emberként. Egyre mélyebbre, és mélyebbre merült, majd érezte, hogy valaki megfogja a kezét.

- Eljöttél hát értem Gothenar! – suttogta

- Eljöttem húgom – Ideje hazatérned.