Indítsd el a zenét, olvasd el a verset, és nézd a sllideshowt!-))

Air (J.S. Bach)

A tavasz szőkeségét cibálja még a hideg
gyémánttá fagyasztja hulló könnyét a virágon
Puha sóhaja a fák közt szomorú ködként lebeg
Hideg szélként búcsúsüvít még egyszer a világon
Árnyékból napra tör a mohó bimbón az ideg
Zsenge zöld akarat az éledő földnász ágyon
Nyiss ablakot kedves, már csak riogat az emlék
Az öröm mindig ott lapul, ahol nem is keresnéd.


Beszőtte már a lelkünk vasgyökere a gondnak,
rothadt, hamis gyümölcse ragasztja le valónk
fejünk felett roskatag felhők toporognak
Szél sem mozdítja már üresen veszteglő hajónk.
Küldj galambot! Az olajfák közel suhognak
A mézédes ígéret holnappá szelídülve kacsint,
lágy égszínkék váltja fel bennünk végre
a ránk nehezedett súlyos karmazsint.


Csak a mosolyod látom.
S húz engem is nehézzé súlyos lüktető, erős szíved
fájok a fájdalmadban, tart az akaratod
kit márvánnyá faragva nemzettek létre
erőnk csak az, és senki más nem értheti meg.


Csak a hangodat hallom.
Mint monoton szívdobbanás, lüktet bennem
ütemmé zakatolva a lényegét a létnek:
évről évre nyílva vigaszodba,
benned szétáradva önmagam engeded szeretnem,
utat adva a túlélő reménynek.


Csak a karodat érzem.
Vénád élettel önti teltre, zúgva-zubogva mossa
szorosan őrzi törékeny lelkem minden titkát
énátömlesztésben lettünk eggyé ketten,
forrtunk össze mindennél erősebb-szorosra,
magunkon tartva valónk minden súlyát.


Meddig tart ez? A perc örökké.
Kaptam-adtam, maradtam életben
neked. A hideg elköszön,
s a tavasz szőke haja kibontva száll előttem.
Holnapom lesz-e? Ki tudja?
A ma elüti a múlt perceit,
a jövőnk itt szalad előttünk.
terveket sző, majd a lábainkhoz fut...
gyermekünk a galamb szájában az olajág,
őt nézd, ha hajótöröttként reményt vársz,
mi magunk a múlt, és a jelen.
Szél híján eveznünk kell.
Ez a dolgunk, hisz felnőttünk,
s erőnk a bennünk hullámzó örök szerelem