|
Témaindító hozzászólás
|
2005.09.23. 06:25 - |
|
I. FEJEZET
TUDUNK-E VALAMI BIZTOSAT?
Az élet a halál után mindnyájunk számára rendkívül fontos, nemcsak azért, mert egy napon mi is meghalunk majd, hanem azért is, mert a legfiatalabbakat leszámítva senki sincs közöttünk, aki ne veszített volna már el, - egy számára nagyon drága, nagyon fontos valakijét. Ezért ha a halál utáni életre vonatkozó bármilyen információ érhető el, természetes, hogy igyekszünk azt megszerezni.
Az első gondolat, ami a fenti cím olvasása után mindenkinek eszébe ötlik: "tudhatunk-e egyáltalán valami biztosat a halál utáni életről?" Mindnyájunknak - a legkülönfélébb vallási területek tagjainak - különböző elméletekkel magyarázták ezt a témát, mégis ezen szekták leghívőbbjei sem hiszik igazán a tanokat, mert mindenki úgy beszél a halálról, mint "a rémség királyáról", s az egész kérdéscsoportot csak a titkok, a veszélyek szemszögéből képes nézni.
Bár olyan kifejezéseket használunk, hogy "elaludt Jézusban" - ennek ellenére feketébe öltözünk, gyászfátylat viselünk, fekete keretes értesítést nyomatunk, vagyis körülvesszük a halált a gyász és a bánat minden lehetséges jelével, vagyis mindennel, ami még rettenetesebbé, még feketébbé teszi. Őseinktől rossz örökséget vettünk át, hozzászoktunk a komor temetési szokásokhoz, és nem akarjuk mindezek borzalmát és abszurditását belátni. A
korábbi századokban élt emberek e tekintetben bölcsebbek, és nem hozták összefüggésbe ezeket a rideg dolgokat a testi halállal, - részben, mert a temetéssel kapcsolatban sokkal ésszerűbb módszert alkalmaztak, amely nemcsak a halottat, de az élőket tekintve is lényegesen jobb volt, részben pedig mert nem ismerték azokat a szörnyű beidegződéseket, amelyek a lassú felbomlással voltak kapcsolatban. A régiek annak idején sokkal többet tudtak a halálról, mint mi, és éppen mert többet tudtak, kevésbé gyászoltak.
Az első, amit szem előtt kell tartanunk az, hogy a halál az élet tökéletesen természetes tartozéka. Ez alapállásunk kell legyen. Mert ha egyáltalán hiszünk az Isten mint szerető Atya létezésében, akkor tudnunk kell, hogy valami, ami minden ember számára közös sors, nem tartalmazhat önmagában rosszat, mert arra kell gondolnunk, hogy akár ebben, akár abban a világban tartózkodunk, mindig és mindnyájunkat a tenyerén őriz. Már maga ez a gondolat is meg kellene mutassa nekünk, hogy a halál nem rém, hanem egyszerűen egy újabb lépés fejlődésünk folyamatában. Nem lenne szüksége a teozófiának arra, hogy a keresztény világ számára bizonygassa, hogy a halál nem ellenség, hanem jó barát, ha a kereszténység nem felejtette volna el olyan nagymértékben a legjobb hagyományait. Ez már odáig jutott, hogy a sírhelyet, mint olyat szemléljük, amelyből "senki sem tért vissza", úgy tekintjük az elmúlást, mint egy ismeretlen és sötét borzalomba való távozást. Ehhez a problémához és még sok máshoz a teozófia jó hírt hirdet a Nyugat országainak. Azt a jó hírt, hogy odaát, a sír túlsó oldalán nem hideg és átláthatatlan mélység van, hanem fénnyel és élettel teli világ, amelyet olyan pontosan, teljesen és világosan megismerhetünk, mint szülővárosunk utcáit. Pontosan úgy teremtettünk mi is magunk számára félelmeket, ahogyan azok a gyerekek, akik kísértethistóriákkal rémisztgetik egymást, pedig csak a tényeket kellene tanulmányoznunk, és minden mesterséges "sötét" azonnal eltűnne. A halál nem a sötétség királya, nem kaszás csontváz, aki lekaszálja az életet, hanem sokkal inkább angyal, olyan kulcs birtokában, amely az eddiginél sokkal magasabb élet kapuját nyitja meg számunkra.
Természetesen most azt gondolhatják, hogy ez mind nagyon szép és költői, de honnan lehetünk bizonyosak abban, hogy ez így is van? - Ezt sokféle módon lehet alátámasztani. Több mint elég érvünk van azok számára, akik veszik maguknak a fáradságot, hogy utánajárjanak. Shakespeare állítása valóban rendkívül érdekes (Hamletnek megjelenik atyja szelleme) ha meggondoljuk, hogy ősidőktől fogva és minden általunk ismert ország irodalmában, az eltávozottak visszatértek a másvilágról és megmutatták magukat embertársaiknak. Ezeknek a jelenségeknek az igazolására is elegendő tanúságtétellel rendelkezünk. Volt idő, amikor divatba jött, hogy ezeknek az eseményeknek a hitelességét nevetségessé tegyék, manapság azonban ez már nem történik meg. Mióta olyan tudósok, mint Sir W.M. Crookes, a thálium fémelem felfedezője, Sir Oliver Lodge, a nagy elektro-szakértő, csakúgy, mint Mr. Balfour, Anglia miniszterelnöke olyan egyesület tagjaivá váltak, amely ezen jelenségek kutatását tűzte ki céljául, s melyben ők maguk is tevékenyen részt vettek, - már nem divat nevetni. Olvassák csak el ennek a "Pszichikai Jelenségek Kutatásával foglalkozó Társaság"-nak (Society for Psychical Research) a tudósításait, és megtalálják majd azokat a részeket, amelyek halottak visszatérését támasztják alá. Olvassanak olyan könyveket, mint Mr. Steads: "Igaz kísértethistóriái", (Real Ghost Stories) vagy Camille Flammorion: "Az ismeretlen" c. (L' Inconnu) művét, s egy csomó olyan jelenség magyarázatát találják majd, amelyek nem évszázadokkal ezelőtt, nem távoli földrészeken történtek, hanem itt, közöttünk, és olyan személynevekre is bukkanhatnak, akik tanúsítani fogják e jelenségek valódiságát, ha megkérdezik őket.
|
[28-9] [8-1]
Azt hihetik most, hogy a tökéletességnek ez a foka elérhetetlen. Éppen hogy mindenki számára lehetséges. Persze idő kell hozzá. De ez az idő jóra használódik fel. Ne forduljanak el kedvetlenül. Kezdjék el vonakodás nélkül a munkát, igyekezzenek ezt a valóban dicsőséges munkát ügyesen elvégezni. Ne várjunk, mert már maga az erre való törekvés is ezt a munkát jelenti. Mindenki ismer más embereket, olyanokat, akik gondban vagy bajban vannak, akár élők, akár holtak, teljesen mindegy. Ha ismernek ilyet, gondoljanak élénken az illetőre, mielőtt elalszanak, és határozzák el, hogy a testtől szabadon felkeresik őt, és megvigasztalják. Előfordul, hogy reggelre felébredve sem sikerre, sem egyébre nem képesek emlékezni. De legyenek meggyőződve, hogy elhatározásuknak megvan a gyümölcse. És akár emlékeznek, akár nem, biztosak lehetnek, hogy valami jót cselekedtek. Előbb vagy utóbb megkapják erre nézve a bizonyságot is, - mert - gondolják csak meg - olyan mértékben kapunk mi magunk is segítséget, ahogyan mi segítünk. Gondoljanak mindig arra, hogy a legkisebbtől a legnagyobbig a kölcsönös szolgálatok láncával kötődünk egymáshoz, és ha még a létra legalsó fokán állunk is, az a létra a föld ködén át messze nyúlik a magasba, oda, ahol az isteni fény örökre világít!
|
Vannak emberek, akiknek ez az új létbe való belépés először ad alkalmat arra, hogy olyannak láthassák magukat, mint amilyenek valójában, s ennek következményeként elborítja őket a megbánás. Itt is segítő szolgálataira van szükségük, meg kell érteniük, hogy ami volt az elmúlt, és hogy a megbánás egyetlen helyes módja az az elhatározás, hogy többé nem teszi, amit tett. Lényege az, hogy bármit is tett, nincs elveszett lélek, s egyszerűen új életet kezdhet onnan, ahol most van, és hogy a jövőben igyekezzen igaz életet élni. Vannak közülük néhányan, akik szenvedélyesen kapaszkodnak a földbe, mert minden gondolatuk és érdekük csak ehhez fűződött, s most nagyon szenvednek, amikor azt fokozatosan eltűnni érzik és látják. Némelyeket saját gonosztetteik vagy elmulasztott kötelességeik kötik a földhöz, amelyekre gondolnak. Megint mások azokért vannak gondban, akiket otthagytak. Ezek az esetek mind felvilágosítást kívánnak. A segítők néha még a fizikai síkon is lépéseket kell tegyenek, hogy a halottat a gondjaitól megszabadítsák, hogy így szabadon és zavartalanul haladhasson tovább magasabb dolgai felé. Sok ember csak árnyoldalát látja a spiritizmusnak, de ne feledjük el, hogy ilyen szempontból pl. nagyon sok jót is tett, mert módot adott a halottaknak, hogy egy hirtelen és váratlan elmúlás után még rendezhessék a dolgaikat.
Az igazi belső ember számára a testnek szükséges pihenés nem felesleges tétlenségi periódus, hanem valóban boldogító elrendelés. Úgy hittem régebben, hogy az alvással töltött idő valódi időpocsékolás. De ma már tudom, hogy a természet nem végzett olyan hiányos munkát, mely által az emberi élet egyharmada veszendőbe menne. Persze, hogy ilyen munkához különleges tulajdonságokra van szükség. Mindezt leírtam a "Láthatatlan segítők" (Invisible Helpers.) c. könyvemben, ezért most itt csak rövid említést teszek róla. Először is összpontosítottnak kell lennie, és a másik emberen való segítését élete legjobb részének kell tekintse. Másodszor a segítőnek tökéletes önuralomra van szüksége, idegeit és vérmérsékletét teljesen uralma alá kell vonnia, soha nem engedheti meg, hogy a hangulatai legkisebb mértékben is befolyásolják a cselekedeteit. Düh és félelem fölé kell mindig emelkednie. Harmadszor teljes nyugalmat, sőt, vidámságot és örömöt kell birtokolnia. Olyan emberek, akiket levertség, gond tart kézben, nem használhatók segítésre, mert a munka egy része a mások vigasztalásából és megnyugtatásából áll. Hogyan volnának képesek ezt tenni, ha ők maguk tele vannak gonddal és izgalommal? Negyedszer már most, itt a földön jelentős ismeretei kell hogy legyenek, mindent meg kell tanulniuk, amit a felsőbb világokról egyáltalán lehet. Nem várhatják, hogy odaáti emberek az értékes idejüket arra használják fel, hogy őt olyasmire tanítsák, amit itt is megtanulhatott volna már. (Ötödször teljesen önzetlen kell legyen. Nem tekintheti saját érzéseit, sem megbántva, sem megsértve nem lehet, mert önmagára egyáltalán nem gondolhat, csak a munkára, amit el kell végeznie. Elégedetten kell magára vennie a legszegényebb kötelességeket, nagyzolás vagy irigység nélkül. Hatodszor szíve szeretettel kell telve legyen, de nem szentimentalizmusból, hanem abból az erős kívánságból, hogy hasznos legyen, Isten eszközévé váljon, olyanná, mint az Isteni békéje, amely minden megértést meghalad. |
|
IX. FEJEZET
SEGÍTSÉG A HALOTTAKNAK
E munka legnagyobb és legfontosabb része a halottaknak való segítés. Mielőtt azonban még valójában megértenénk, hogy miről is van szó, ki kell gyomlálnunk magunkból mindazokat a tarthatatlan és téves elképzeléseket, amelyek a halállal és azzal az állapottal, melyben a halottak vannak, bennünk hibásan kialakult. Mert nem távolodtak el tőlünk, nincsenek messze, és nem változtak át hirtelen. Nem lett belőlük sem angyal, sem démon. Pont olyan emberi lények, mint amilyenek azelőtt voltak, sem jobbak, sem rosszabbak. Még mindig a közelünkben vannak, és fogékonyabbak a gondolataink és érzéseink iránt, mint valaha. Éppen ezért a szabadjára engedett bánat az elvesztésük felett az önzés jele, és elkerülendő! A halott megérzi mindazt az érzelmi mozgást, amely hozzátartozói vagy barátai szívét átjárja, s ha ők szabadon engedik bánatukat, az a halottat nyomott hangulatba helyezi, és nehezebbé teszi az útját. Könnyebb lenne a helyzete, ha szerettei fel lennének világosítva, hogy mit kell tenniük.
Nagyon sokféle módon segíthetünk a holtaknak. Először is a legtöbbűket fel kell világosítani arról az új világról, amelyben tartózkodnak. Valójában ezt a vallásuknak kellett volna megtennie. Megmagyarázni, hogy mi vár rájuk, hogyan élhetnek tovább az új körülmények között, de a legtöbb esetben sajnos semmi ilyen nem történik. Ezért érzi magát a legtöbb halott roppant levertnek az új körülmények között, sokan pedig tényleg riadalomban vannak. Vigaszra és megnyugtatásra van szükségük, mert azokkal a gondolatformákkal találkoznak, melyeket ők és a hozzájuk hasonlók évszázadokon át hoztak létre olyanokat, mint valamiféle dühös és kegyetlen istenség vagy valamilyen személyes ördög. Akkor sajnálnivaló rémületbe esnek, amely nemcsak rossz számukra, hanem gátolja is a fejlődésüket, valamint segítőjüknek sok idejét és fáradtságát veszik igénybe, amíg ésszerűbb elmeállapotba kerülnek.
|
Fel lehetne-e ébreszteni? - kérdezhetik Önök. Igen, lehetséges, és az ébresztés négy különböző módon jöhet létre. Először is, bizonyos fejlődési fokon a ködfátyol lassan oszladozni kezd. Másodszor, ha már az ember felismerte az összefüggéseket, belülről is tehet bizonyos erőfeszítéseket ennek a ködfátyolnak a széttépésére, és legyőzheti ezt a beidegződést, és fokozatosan legyőzheti a korszakok óta tartó tétlenség tehetetlenségét. Elalvás előtt elhatározhatja, hogy teste elhagyásakor odaát felébressze magát és lásson valamit. Ez egyszerűen a természetes folyamat felgyorsítása, ami az erkölcsileg tiszta és egészséges felfogású embernek nem árthat meg. Amennyiben a tiszta erkölccsel és az egészséges felfogással hiba van, nagyon szomorú helyzetbe kerülhet, mert abba a kettős veszélybe sodorhatja magát, hogy visszaélhet az esetleg megszerzett képességekkel, és az általa még nem értett és nem ellenőrizhető erők jelenlétében félelem boríthatja el. Harmadszor az az eset is előfordulhat, hogy ha már egy helytelen használat révén ez a bizonyos fátyol annyira elszakadt - pl. törvénytelen mágikus szertartások révén -, hogy már soha sem tud többé teljesen becsukódni. Ez esetben lehetséges az ebben az állapotban való megmerevedés. Ilyen állapotot ír le pl. H.P. Blavatsky története az "Elvarázsolt élet"-ben, vagy Bulver megható "Zanoni" című regénye. Negyedszer aztán az is lehetséges még, hogy az illetőnek egy olyan barátja tud kívülről erre a ködfátyolra hatni; aki jól ismeri, és tudja róla, hogy képes legyőzni az asztrális sík veszélyeit, s fokozatosan felemeli őt egy magasabb lehetőségbe. Azonban ezt csak akkor teszi meg, ha teljesen biztos barátja odaadásában és bátorságában, és tudja róla, hogy alkalmas az önzetlen és jó munkára. Amennyiben mindazokban megfelelőnek ítélik, egyszerűen meghívhatják, és képessé tehetik arra, hogy a láthatatlan segítők csapatához csatlakozzon.
Most szóljunk a segítők munkájának módjáról és mikéntjéről. Erre sok példát felhoztam a "Láthatatlan segítők" ("Invisible Helpers") c. könyvemben. Nem akarom most újra részletezni azokat, de elmondom a főgondolatokat, azaz, hogy milyen különböző irányokban történhetnek ezek a segítségek. A segítségnek sok fajtája van, amelyek közül legtöbb nem fizikai jellegű. Vannak élők és holtak számára nyújtott segítségek
Legegyszerűbb az az állandó segítség, ami baj vagy betegség esetén vigyáz, és megkönnyebbedés formájában jön létre anélkül, hogy az illető tudná, hogy honnan is jött a segítség.
Gyakran azon is igyekeznek a segítők, hogy viszályokat oszlassanak el, hogy egymással ellentétes felfogású és érdekű felek között megértést hozzanak létre. Gyakran sikerül megmenteni embereket nagy veszélyek elől, vagy baleseteket elhárítani. Voltak olyan esetek is, amikor ezt pusztán fizikai dologgal kapcsolatban is megtették, azonban legfőképpen erkölcsi veszélyekre való figyelmeztetés a leggyakoribb Tudunk olyan esetet, hogy erkölcstelen életű egyén kapott olyan figyelmeztetést, melynek következtében sikerült jó útra térnie. Ha pl. a segítők tudnak valamely barát különösen nehéz időszakáról, akkor ezalatt már melléállnak, erősítik és vigasztalják őt.
A nagy katasztrófák idején is nagyon sok a tennivalójuk, bár a külvilág erről nem szerez tudomást. Ilyenkor azt is megengedik nekik, hogy egy vagy több embert megmentsenek. Ezért olvashatunk gyakran a tömegszerencsétlenségek idején csodával határos módon való megmenekülésekről. Ez természetesen csak olyankor fordul elő, amikor ezek között olyan valaki, vagy valakik találhatók, akiknek nem ilyen módon és körülmények között kell meghalniuk, nem adóznának ezzel az isteni törvénynek. A legtöbb esetben azonban az egyetlen lehető segítés az az erő és részvét beáramoltatása, amelynek segítségével az illető arcába képes nézni a megváltoztathatatlannak, éppen úgy, hogy azután az. asztrális szintre érkezésükkor fogadják, és a lélek megkapja a szeretetteljes fogadtatást és a neki járó támogatást.
|
Azok, akik még a fizikai világban lévén az asztrál- , és néha a mentál-testüket is megtanulták használni rendszerint a nagy Adeptusok tanítványai, bár még nem dolgozhatnak úgy, mint Mesterek, mert erejük még nem elég felett, és még nem mozognak teljesen szabadon a magasabb síkokon, azokon, ahol a Mesterek olyan csodás eredményeket érhetnek el. De sokat tehetnek részint az alacsonyabb régiókban. és hálával fogadnak el minden számukra rendelt feladatot, amelynek megvalósítására erejük képessé teszi őket. Ez segíti hozzá őket, hogy az emberek szenvedéseit, fájdalmait észrevegyék, s utána mindent elkövessenek, ami módjukban áll, hogy enyhülést szerezzenek az illetőnek. Gyakran segítenek, mind az élőkön, mind a holtakon, de figyelembe kell vennünk, hogy csak bizonyos körülmények között tudnak hatni. - Ha valaki kap ilyen erőket, az ilyen képzést csak korlátozottan használhatja. Soha nem veheti igénybe önző célokra, - nem mutathatja be erejét úgy miként azt a spiritiszta szeánszokon nevezik, bizonyságtételként kíváncsiság kielégítésére, nem használhatja mások ügyeibe való hívatlan beavatkozásokra, - és sohasem tehet olyat, ami a fizikai világban jelenség jellegű lenne. Megtehetné, ha úgy döntene, hogy egy holtnak üzenetet vigyen vagy élőnek a holt válaszát továbbítsa, - ha ez a Mester különleges tudásával történne. - Ezek a láthatatlan segítők tehát nem képezhetnek láthatatlan detektív-irodát, - sem pedig asztrális tájékoztató központot, - mindössze nyugodtan és egyszerűen végezhetik a rájuk bízott feladatokat.
Vizsgáljuk meg, hogy hogyan képes egy ember ilyen segítésre, - hogy megértsük, hol vannak a hatalmának a határai, s hol tudnánk - bizonyos fokig - mi is bekapcsolódni. Előbb gondoljuk meg, hogyan hagyja el egy ember a fizikai testét, amikor alszik. A test pihen, akár a teljes kipihenésig, de az ember, - azaz a lélek - nem kíván pihenést, mert nem is ismeri a fáradtságot. Csak a fizikai test merül ki időről-időre, s olyankor, amikor mentális fáradtságról beszélünk, üres szavakat használunk, mert csak az agyunk fárad el. Az ember tehát álmában egyszerűen csak az asztrális testét használja a fizikai helyett, és csak ez utóbbi alszik, nem az ember maga. Ha látnoki szemekkel megfigyelhetnénk egy vadembert, akkor észrevennénk, hogy annak az asztrálteste is majdnem olyan mélyen alszik, mint a fizikai, ugyanis az asztrál-testének nagyon kevés öntudata van. Ezért az asztrál-teste képtelen a fizikai test közvetlen szomszédságából eltávozni, mert ha valaki meg is próbálná elvinni onnan, a fizikai teste azonnal ijedten felébredne.
Vagy különbséget észlelnénk, ha magunk közül valakit. - egy civilizált embert - próbálnánk megfigyelni. Ez esetben az asztrál-testében lévő ember nem öntudatlan, hanem nagyon is élénken gondolkodik. :Mégsem veszi tudomásul környezetét, de egészen más okból. A vadnak nincs látóképessége, a civilizált pedig túlságosan is bele van mélyedve a saját gondolatvilágába, ezért nem lát ki, bár képes lenne rá. Ez a régmúltból jövő szokás életek hosszú sorából maradt rá. Ezen hosszú idő alatt az asztrális képességeit nem használta, azok lassanként egy héjon belül növekedtek úgy valahogy, ahogy egy kis csibét is tojáshéj vesz körül. Ez a héj azokból az én-központú gondolatokból áll így össze, amelybe az ember olyan reménytelenül beletemetkezik. Ezek a gondolatok, melyekbe egész napon keresztül belefeledkezik, természetesen továbbkísérik akkor is, amikor már elalszik, s úgy veszi körül magát ezzel a maga készítette vastag fallal, hogy valójában nem is tudja, hogy mi történik azon kívül. Ha néha egy-egy erős külső hatás, vagy talán egy mély belső kívánság széttépi egy pillanatra ezt a sűrű ködfátyolszerű falat, az embernek támadhatnak bizonyos benyomásai. De a fátyol újra bezárul, és az ember ugyanolyan közömbösen álmodik tovább. mint addig. |
|
VIII. FEJEZET
LÁTHATATLANUL TEVÉKENYKED Ő EMBEREK
Kétféle osztálya van azoknak, akik bele tudnak nyúlni emberi ügyeinkbe, és ezek mindkét esetben olyan emberek, mint mi magunk, akik egy olyan fejlődési fokon állnak, mely nincs nagyon messze a miénktől. Ezeknek egyik osztálya azokból áll, akiket mi halottaknak nevezünk. Azt hisszük, hogy ők tőlünk nagyon messze tartózkodnak, de ez tévedés, ők nagyon közel vannak hozzánk. Ha ők új életformájukban a mi fizikai testünket rendszerint nem is láthatják, látják asztráltestünket, és ezen keresztül ismerik minden érzésünket. Tudják, mikor vagyunk gondban, mikor van segítségre szükségünk stb., s néha abban a helyzetben vannak, hogy tudnak is nekünk segíteni. Itt tehát jelentős számú segítőtársunk van, akik készen állnak arra, hogy alkalomadtán életünkbe beleszóljanak. Csak adandó alkalommal, de nem nagyon gyakran, mert a halottak egyre inkább önmagukba húzódnak vissza, és emiatt gyorsan elvesztik az élénk kapcsolatukat a földi, e-világi dolgokkal. Ezért kell a legsegítőkészebb embereknek a földet a leghamarabb elhagyniuk. Mégis tagadhatatlanul sok olyan eset van, amikor a holtak az emberi dolgokban segítséget tudnak nyújtani. Legtöbbször azért nem is tudunk erről, mert ez a segítség a földi ember számára gondolat formájában jelenik meg, s az illető nyilván nem is sejti, hogy honnan ered az ötlete, amely a szerencsés megoldást hozta. Az elhalt ember számára néha szükséges, hogy megmutatkozzon, és csak akkor ébredünk szerető segítségének tudatára. De nem jelentkezhet mindig, bár még az is előfordulhat, hogy segíteni akar, de valami miatt nem tud, s közben mi nem is sejtjük az igyekezetét Azonban vannak esetek. és erről "A halál másik oldala (The Other Side of Death) c. könyvemben számolok be.
A másik osztályba azok a láthatatlan segítők sorolhatók, akik már e-világi életükben is tudnak az asztrál-szinten működni. Egyszerűbb lenne ezt úgy kifejezni, hogy mialatt még fizikai testükben vannak, mert ebben az esetben nevetségesen hatna az élő vagy holt kifejezést használni, az ő esetükben ez hamisan is csengene. Ugyanis mi, akik ebben a fizikai testbe mintegy bezárva, a föld visszataszító ködjeibe burkolva, vakká téve aziránt a csodálatos fény iránt, amely ránk sugároz, mi vagyunk az igazi halottak, és nem azok, akik a hús terhét lerakva erőben és ragyogva léteznek, sokkal teljesítőképesebben, mint mi.
|
Létezik még egy kevéssé ismert birodalom is a természetben. Ez a tündérek és a természetszellemek világa. Itt is megőrzött a néphit olyan teremtményeket, melyek a tudomány számára ismeretlenek. Még ma is említik őket olyan nevek alatt, hogy koboldok, törpék, bokkányok, najádok, szilfidek stb. Kevés olyan ország van, melynek népmeséiben ne szerepelnének ilyen lények. Ezek asztrális vagy éterikus testtel rendelkeznek, s ezért néhány ritka esetet leszámítva láthatatlanok is az ember számára. De inkább elkerülik az emberek jelenlétét és szomszédságát, mert taszítják őket a szenvedélyek, a vad kitörések, a mohóság, s ezek miatt az emberi tulajdonságok miatt inkább magányos helyeken tartózkodnak. Hegyi pásztorok vagy a természetben élők észlelik néha őket, akik távol élnek az emberek nyüzsgésétől előfordul, hogy egy ilyen lény vonzódást érez egy-egy ember iránt, és vállalja a segítő szolgálatot, mint ahogy ezt a német történelem mondái, és a skót fennsík népmeséi hirdetik. Szabályszerűen azonban alig várható el értelmes segítségnyújtás ezen lények részéről.
Természetesen léteznek még a nagy Adeptusok, a Bölcsesség Mesterei, akik bár ugyanolyan emberek, mint mi, mégis annyival magasabban fejlettek, hogy inkább a hatalom, tudás és a bölcsesség és részvét mestereinek tekintjük őket. Minden tevékenységük a fejlődés ügyét szolgálja. Lehet-e várni tőlük, hogy beleavatkozzanak emberi ügyekbe? Esetleg. De ez nagyon ritkán történik meg, mert lényegesen nagyobb és fontosabb ügyekre összpontosítanak. Tudatlan emberek azt ajánlották néha, hogy ezek az Adeptusok jöjjenek el a nagy városaikba, és segítsenek a szegényeken, tudatlanokon. Azért mondom, hogy tudatlan, mert csak azok merik bírálattal illetni ezeket a náluk lényegesen emelkedettebbeket és bölcsebbeket. Az értelmes és szerény ember belátja, hogy ezek a Mesterek tudják, hogy mit tesznek, és csak hálátlanság lenne kritizálni őket. Az ő feladatuk: sokkal magasabb szinteken működni, ami által úgy hatnak az emberi lélekre, mint a napfény, amely ráragyog a virágra, fejleszti és növeszti, ellátja erővel és élettel. Ez lényegesen nagyobb horderejű munka, mint egyes betegeket vagy szegényeket - tehát a testet - gondozni és táplálni. Ha ezeknek a Mestereknek a fizikai világban kellene helytállniuk, az szétforgácsolná erejüket ugyanúgy, mintha azt kívánnánk legkiválóbb koponyáinktól, hogy az utcán törjenek köveket, mert a város pillanatnyi jólétét ez szolgálná legjobban. Egy Adeptustól tehát nem lehet közvetlen beavatkozást elvárni a fizikai létben, mert a feladata ennél sokkal magasabbrendű. |
A legtöbb vallás beszél az őrangyalokról, akik szükségben és gondban mellettünk állnak, és ebből a kereszténység sem kivétel. A keresztény országokban azonban - az akkori egyház bűnei miatt - különös elferdítése keletkezett az igazságnak, amelyet reformáció névvel illettek, s amelynek vádjai miatt nagyon sok ment veszendőbe, amiből még a mai napig sem tért vissza sok minden, ami hiányzik. Én lennék az utolsó, aki azt mondaná, hogy nem volt szükség semmiféle reformra azoknak a szörnyű félreértéseknek az idején. Egy ilyen reformáció azonban minden valószínűség szerint túl kemény ítélet volt az egyház által elkövetett bűnökre. A protestantizmus viszont kiürítette és elsötétítette a világot, mert sok kietlen tévedése mellett, még azt is elhitette az emberekkel, hogy Isten és ember közötti végtelen fokozatokon nincs semmi, azaz senki. Azt a hihetetlen elképzelést próbálja elhitetni velük, hogy a Mindenható állandóan és szeszélyesen beavatkozik saját törvényeibe és határozataiba, és ezt méghozzá a teremtményeinek kifejezett kérése nyomán teszi, feltételezve ezzel, hogy ők jobban tudják, hogy mi a jó számukra. Ha ezt valaha is elhinnénk, akkor lehetetlen nem arra következtetni, hogy ilyen beavatkozás igazságtalan és részrehajló volna. A teozófiában nincsenek effajta gondolatok, mert mi egy tökéletes isteni igazságban hiszünk, és felismerjük, hogy az ilyen beavatkozás csak akkor lehetséges, ha az illető az ilyen segítséget megérdemli. Akkor is csak közvetítés által, soha sem közvetlen isteni beavatkozás részeként. Nagyon sokan tudják közülünk, egyrészt tanulmányok, másrészt személyes tapasztalataik révén, hogy az emberitől fel, egészen az isteniig milyen sok lépcsőfok van. A régi hit az angyalokban vagy az arkangyalokban igazolást nyer azon tény által is, hogy ahogyan az emberiség alatt is van sok életbirodalom, ugyanúgy vannak magasabb fejlődési birodalmak felette is. Felettünk először is ott van az angyalok vagy dévák hatalmas országa, amely körülbelül annyival magasabban áll felettünk, mint mi az állatvilág felett. Az angyalok felett pedig mindjárt ott van az a fejlődési fokozat, amelyet arkangyalok, azaz Dhyan Chonok néven ismerünk, noha az elnevezések teljesen mellékesek. És így tovább megy fel a lépcső egészen Isten lábaihoz. Istentől a lábunk alatti porig minden fokozatos élet, hosszú létra, s abból az ember csak egy fokozat. Sok ilyen fokozat van alattunk, felettünk és közöttünk, és mindegyiket élőlények foglalják el. Valóban helytelen volt azt képzelni, hogy mi képezzük a fejlődés legmagasabb formáját, mi vagyunk a legtökéletesebb megnyilvánulás. Ha itt és ott, újra és újra, magasabbrendű ember jelenik meg köztünk, úgy ez a mi következő fejlődési fokunkra utal, és példakép is, melyhez hasonulni igyekszünk. Emberek, mint Krisztus, Buddha és sok más tanító, nagyszerű példaképek, akik felé törekedhetünk még akkor is, ha ebben a pillanatban is végtelen távolságban érezzük őket magunktól.
Amennyiben különleges beavatkozás történik az ember életébe, tekinthetjük-e az angyalokat, mint közvetítőket? - Néha talán igen, de csak nagyon ritkán. Ezeknek a magasabban fejlett lényeknek saját munkájukat kell véghezvinniük, mely a helyzetüknél fogva hatalmas világtervekkel függ össze, ezért alig van módjukban tudomásul venni a mi dolgainkat, vagy abba beavatkozni. Tudatlanságában az ember olyan rendkívül beképzelt, hogy azt hiszi, a világmindenség minden hatalma őt őrzi, s amint saját dőresége vagy tudatlansága miatt bajba kerül, azonnal az ő segítségére sietnek. Közben teljesen elfelejti, hogy ő, a neki alárendelt birodalmak számára nem szerepel áldást osztó előrelátóként, s hogy még megszokott útjáról sem hajlandó letérni, hogy pl. egy állaton segítsen. Néha inkább a hagyományos ördög szerepét vállalja, és féktelen rombolást visz véghez ártatlan és jóindulatú életük ellen csak azért, hogy kegyetlenségig lealacsonyodott vágyait kielégítse, és még ezt nevezi sportnak! Gyakran tart fogságban állatokat, és bizonyos mértékig gondoskodik is róluk, de csak azért, hogy jobban kiszolgálják őt és nem azért, hogy fejlődésüket elősegítse. Hogyan várhatja ezek után, hogy a felette álló lények legyenek vele annyira jók és törődjenek vele, mikor annyira távol van attól, hogy az ő alatta állókról messzemenően gondoskodjék? Elképzelhető, hogy az angyalok birodalma csak a saját dolgaival törődik, és rólunk annyi tudomást sem vesz, mint mi a fán ülő verebekről. Előfordul azért, hogy egy angyal felfigyel valamilyen emberi nehézségre, vagy gondra, és részvététől irányítva megkísérel segíteni éppen úgy, ahogy mi is segítünk egy bajbajutott állaton. Mélyebb belátása azonban megértteti az angyallal, hogy egy ilyen közbelépés, ebben a fejlődési szakaszban, az esetek túlnyomó többségében inkább árt, mint használ. Az ősidőkben, amikor közülünk még senki sem volt képes tanítóként működni, gyakran észrevették elődeink, hogy emberfeletti segítséget kaptak, de most mikor már a gyerekcipőből kinőttünk, valószínűleg képesek kell legyünk arra, hogy saját magunk közül szolgáltassunk vezetőket és segítőket. |
|
VII. FEJEZET
ŐRANGYALOK
Véleményem szerint a teozófia tanításának egyik legszebb része, hogy visszaadja a különböző vallásoknak azokat a leginkább segítő tanait, amelyeken valaha felnőttek az emberek, és amiből kinőttek. Sokan vannak, akik - bár érzik, hogy nem tudnak mindent olyan természetességgel elfogadni, mint valaha, mégis valamiféle sajnálattal gondolnak gyermekkoruk szellemiségének elmúlt elképzeléseire. S habár az akkori derengésből már teljesebb fénybe léptek, és ezért hálásak is, s még ha akarnának sem tudnának előző elgondolásaikhoz teljes egészében visszatérni, de mégis néhány elképzelés minden kétkedés ellenére annyira kedves volt számukra, hogy szinte hiányzik, s a mai erősebb fény hűvösnek tűnik számukra a régi halványabbhoz viszonyítva. Itt siet segítségükre a teozófia, hogy az a dicsőség, szépség és költészet, amelyből a derengés időszakában csak egy kis fény villant, valóban élő valóságában létezik, és pompája az erős fényben nem hogy eltűnni, de még inkább kirajzolódni látszik. A mi tanaink azonban ezeket nem bizonytalan hagyományok, hanem tudományos tények alapján állítják, ami egészen új alapokon nyugszik. Nagyon jó példa erre az őrangyal fejezet, mert nagyon is bájos történetek vannak a védő szellemekről, akik közbelépnek és az őrangyalokról, akikben mind nagyon szeretnénk hinni, hacsak a legkisebb értelmes magyarázatot is kapnánk a létezésükről. Nagyon remélem, hogy ezt meg tudom tenni.
Az ilyen közbenjárásban vagy megsegítésben való hit nagyon régi. A legrégibb indiai legendákban már találunk olyan megjelenéseket, melyben kisebb istenségek megjelentek és segítettek a kritikus emberi pillanatokban. A görög regék is tele vannak hasonló történetekkel, vagy Róma történetében pl. hogyan küldettek az égből Castor és Pollux, hogy a fiatal köztársaság hadseregét a Regillus tónál lezajlott csatában győzelemre vigyék. A középkorban is tudósítottak arról, hogy a spanyol ármádiát Szt. Jakab vezette győzelemre. Nagyon sok mesét ismerünk angyalokról, akik a jámbor vándorokra vigyáztak, és közbeléptek, hogy útonállóktól, vagy más bajtól megmentsék őket. (Ismeretes a magyar mondavilágból Szt. László legendája. A fordító megjegyzése) - "Óh, ez csak népi babona!" - vethetné közbe valaki. Lehet. De mindenütt, ahol egy magát makacsul tartó babonával találkozunk, van benne legalább egy csepp igazság. Lehet, hogy torzítottan vagy sokszor eltúlzottan, de mégis igaz. Erről van itt szó!
|
Minden visszatéréskor csökkennek ezek a korlátozások, és maguk a lelkek is annyira fejlődnek, hogy ez az élet igazabbá és teljesebbé válik. Ahogyan ez a javulás folytatódik, úgy válik a kauzális élet hosszabbá és hosszabbá, és az alsóbb szintekhez mérten a tartalma is több lesz. Fejlődéséhez mérten az ember egyre inkább képessé válik arra, hogy ne csak kapjon, hanem adjon is. Akkor valójában közeledik a győzelméhez, mert megtanulta a krisztusi leckét, az áldozat dicsőségét, hogy egész életét a felebarátai javára szentelje, saját énjét a közösségért áldozza, mennyei erejét az emberiség szolgálatába állítsa, s mindezt a mennyei erőt a föld küzdő fiaira sugározza. Az előttünk álló életnek egyik részét képezik ezek az egyes lépések, amelyet mi magunk, akik még csak az arany-létra legalsó fokán állunk, talán megláthatunk azért, hogy azoknak, akik ezt nem látják, tudósítással szolgáljunk, hogy az ő szemüket is kinyissuk azon leírhatatlan pompa látására, ami őket ebben az életben körülveszi. Ez az evangélium egy része, melyet Önöknek a teozófia nyújt át, bizonyságául ezen emelkedett jövő lehetőségére, mindenki számára. Bizonyosságnak mondhatjuk, mert már itt is van, s nekünk méltókká kell válnunk ahhoz, hogy ezt örökölhessük. |
Meg kell azonban gondolniuk, hogy ennek a kapcsolatteremtésnek a tökéletesítését két akadály is zavarhatja. Először is, a barátunkról alkotott kép részleges vagy tökéletlen lehet úgy, hogy több magasabb képességét semmi sem képviseli ott, és ezért képtelen általa megnyilvánulni. Azután nehézség lehet a barát oldaláról is. Esetleg olyan értelemben pontatlan a róla alkotott felfogásunk, hogy a barátunk, akiről, a képet alkottuk, még nem eléggé fejlett lélek, esetleg túlbecsültük valamely irányban, és ilyen esetben gondolatképünk bizonyos aspektusait nem telítheti teljesen. Persze ez eléggé valószerűtlen, és csak akkor állhatna elő, ha az ember nagyon méltatlan alanyt választana vonzódásai számára. Ennek ellenére az ember, aki a gondolatképeket alkotta, semmiféle hátrányt, vagy változást nem vehet észre barátján, mert ebben a létében még így is sokkal inkább képes megfelelni barátja elvárásainak, mint a fizikai létében. Lehet, hogy mivel még nem eléggé fejlett, hogy tökéletes legyen, még mindig jobb, mint annak előtte, és így mennybéli barátjának az öröme zavartalan. Ő a birtokában lévő tulajdonságokkal képes lesz a róla alkotott képek százait kitölteni. Nem lesz képes azonban olyan tulajdonságokat kifejleszteni, amelyeknek nincs birtokában, csak azért, mert feltételezzük, hogy ezekkel rendelkezik. Itt mutatkozik meg az az óriási előny, amelyekkel azok rendelkeznek, akik olyan személyekről formálnak gondolatképeket, akikben nem csalatkozhatnak. A teozófus, aki elméjében a Mesterről képet alkot, tudja, hogy minden tökéletlenség csak az ő saját részéről állhat fenn, mert olyan szeretetből és hatalomból merít, amelynek mélysége a saját gondolatai számára elérhetetlen volna.
Felmerül a kérdés, hogyan áll a lélek a mennyei tartózkodása idején a saját fejlődési lehetőségeivel, ha ideje nagy részét a mennyei világ üdvösségének élvezetében tölti? Ez három osztályba sorozható, bár mindegyik sok változatban lehetséges. Az ember először is, már bizonyos tulajdonságok révén ablakokat nyitott a mennyország felé. Ezen tulajdonságok folyamatos hosszú időn keresztüli gyakorlása révén ezek jelentősen megerősödnek, s ezek birtokában majd következő inkarnációja alkalmával rendkívül meggazdagodva tér vissza a földre. A gondolatok az állandó ismétlés révén intenzívekké válnak, s az ember, aki talán ezer évet tölt azzal, hogy önzetlen vonzódást árasszon magából, ennek az időnek a végén, biztosan mélyen és erősen tud szeretni.
Másodszor, ha ablakán át olyan aspirációt áraszt, amely kapcsolatba hozza szellemek nagy rendjeivel, akkor ezáltal minden bizonnyal sokat nyer a velük való összeköttetésből. Például zenei téren azok a szellemi lények olyan felhangokat és változatokat fognak használni, amelyek addig ismeretlenek voltak a számára. A művészet más terén azok rengeteg más megvalósítási típust ismernek, amelyekről addig fogalma sem volt. Mindezek lassanként benyomást gyakorolnak rá, és végül gazdagabban kerül ki a mennyei életből, mint ahogyan oda belépett.
Harmadszor az általa készített mentálképeken át további információkat kap, amennyiben azok az emberek, akikről készítette elegendően fejlettek ahhoz, hogy őt tanítsák. Ismételten meg lehet állapítani, hogy a teozófus, aki Mesteréről készített képet, azon át igen határozott tanítást és segítséget fog kapni. Ez a kevésbé fejlett emberek esetében is lehetséges, azonban kisebb mértékben.
Mindenek felett és ezeken túl azonban az Ego, azaz a lélek élete áll a saját kauzális testének tudathordozójában, amit életről-életre visz magával, s amely sohasem változik, kivéve a fokozatos fejlődése szempontjából. De a dicsőséges mennyei lét is befejeződik egyszer, és akkor a mentális testen a sor, hogy - mint a többi testét - levesse. Akkor kezdődik az élet a kauzális testben. Ebben nincs szüksége a léleknek ablakra, mert ez az igazi otthona, és már minden fal leomlott. Az emberek nagy részének azon a szinten nagyon kevés a tudata, álmodozva pihennek, alig ébren, önmagukba húzódva, de fejletlenségük miatt bármilyen korlátozottak is a vízióik, azok mégis valóságosak. |
|
VI. FEJEZET
ÉGI BARÁTAINK
Térjünk témánk második részére, azaz arra a kérdésre, hogy hogyan viselkedik egy a túlvilágra távozott ember azok iránt, akiket szeret, akikhez vonzódik, vagy akik iránt odaadást érez. Mindig újra megkérdezik tőlem, hogy vajon az emberek abban a nagyszerűbb világban találkoznak-e és felismerik-e szeretteiket, vagy pedig abban az odaáti elképzelhetetlen pompában majd hiába kutatnak az oly kedves arcok után, amelyek nélkül mindent üresnek találnának. Nos, a válasz erre szerencsére világos és egyértelmű. A szeretteink és barátaink ott lesznek, sőt sokkal tökéletesebben, valóságosabban, mint bármikor eddig.
Mások viszont gyakran azt kérdezik, hogyan állunk azokkal a barátainkkal, akik már a mennyei világ örömeiben vannak? - Látnak-e minket itt lenn? Figyelnek-e, és várnak-e ránk? - Előbb végig kell gondolnunk, mindkét változat nehézségeit, amelyek ennek útjában állhatnak. Hogy lehetne ugyanis boldog a halott, ha visszanézve azt látná, hogy szeretteit gondok, bánat, fájdalom veszik körül, vagy ami még ennél is rosszabb lenne, bűnök elkövetése közben látná? Ha abból a szempontból vizsgáljuk, hogy nem látja, csak várja szeretteit, a helyzet alig jobb. Ebben az esetben a sok éven keresztül a barát annyira megváltozna, hogy már nem is lenne rokonszenves. Azonban minden ilyenfajta nehézség kikerülhető a természet által oly bölcsen létrehozott rendszer értelmében, mely szerint azokat a lényeket, akiket az ember legjobban szeret, mindig maga körül tudhatja, méghozzá a legjobb, legnemesebb tulajdonságaikkal együtt. semmi diszharmónia nem is férhet közéjük, mert egész idő alatt azt kapja tőlük, amit kíván. Ez persze sokkal jobb bárminél is, amit az emberi képzelőerő segítségével létrehozhatnánk. Mindezek a spekulációk, hogy mi lehet a legjobb, emberi elgondolások-, azonban az igazság Isten elgondolása. Had magyarázzam el kissé!
Ha valakit bensőségesen szeretünk, akkor erőteltes mentális képet alkotunk róla, és ő sokszor van jelen elménkben. Ezt a mentális képet óhatatlanul magunkkal visszük a mennyei világba, hiszen azon szintű anyaghoz tartozik természetesen. Ez az erőteljes képet formáló és megőrző szeretet, amely egyben hatalmas erő is elég ahhoz hogy hasson annak a barátnak, az igazi embernek a lelkére, akit szeretünk. Az a lélek buzgón és azonnal reagál az őt ért hatásra, azaz abba a gondolatvilágba merül bele, amit mi alkottunk róla. Ezért mondhatjuk, hogy a szeretett lény velünk van valóságosan, sőt, létezőbb formában, mint annak előtte. Gondoljanak, kérem arra, hogy mi a lelkét szerettük valójában, nem a testét. Persze hogy így a lélek az. amelyik ott velünk van. Mondhatnák erre: „Jó, jó, ez az eset fennállhat, ha a barátunk is halott. De hogyan viselkedik akkor, ha még az élők sorában van? Nem lehet egyszerre két helyen.” Megnyugtathatom Önöket, hogy egyszerre két, sőt több helyen is tartózkodhat. Az, hogy - amint közönségesen mondjuk - "élő", vagy "holt" az illető, az ebben az esetben semmiféle különbséget nem jelent. Előbb azonban szeretném megérttetni Önökkel, hogy mi is tulajdonképpen a lélek, s akkor majd jobban megértik az elmondottakat.
A lélek egy magasabb szinthez tartozik, és lényegesen nagyszerűbb valami, mint amilyen bármelyik megnyilvánulása lehet. Viszonya az utóbbihoz, mint egyik dimenzióé a másikhoz. Olyan, mint egy vonalé a négyzethez vagy egy négyzeté a kockához. Mert még megannyi négyzet sem tudna egy kockát létrehozni, mert a négyzet csak kétdimenziós. míg a kocka három. Ezért nem lehet a lelket - még ha legkülönbözőbb formában nyilvánul is meg - kimeríteni, mert sokkal magasabb síkon van. Egy kis részének megengedi, hogy fizikai testbe költözzön, hogy megszerezze azokat a tapasztalatokat, amelyeket csak a fizikai szinten lehet elnyerni. Egyszerre csak egy ilyen testet használhat, mert ez törvény. De ha ezer testet használna, azok sem lennének elegendők, hogy kifejezzék azt, amit valójában. Csak egy fizikai teste lehet, de ha valakiben olyan szeretet ébresztett, hogy annak gondolataiban erős emlékként van jelen, akkor erre a szeretetre azáltal képes reagálni, hogy az illető által képezett gondolatformába a saját életét árassza, és önmaga valódi kifejezésévé élessze azon a szinten, amely két teljes világgal magasabb, mint a fizikai, ezáltal még inkább képes, hogy kifejezze képességeit.
Ha Önök számára nehézséget képez egyáltalán elképzelni, hogyan lehet egy tudat egyszerre itt is és ott is tevékeny, akkor ezt egy egyszerű fizikai jelenséggel könnyen érthetővé tehetjük. Mindnyájan tudjuk, hogy ha pl. egy széken ülünk, akkor több fizikai érintkezés tudatában vagyunk. Testünk érinti a széket, lábunk a földön nyugszik, karjaink a szék karfáját érzékelik, esetleg egy könyvet tanunk a kezünkben. Agyunk számára mégsem jelent semmiféle nehézséget, hogy mindezeket az érintkezéseket egyszerre tudatosítsuk. Miért ne tudna akkor a lélek, amely mégiscsak sokkal hatalmasabb, mint a puszta fizikai test, a legkülönbözőbb egyszerre való megjelenéseknek a tudatában lenni, méghozzá olyan szinteken, amelyek amúgy is alacsonyabbak, mint a sajátja? Az az egy ember érzi meg valójában mindezeket a kapcsolatokat, éli át mindezeket a gondolatformákat, és a szeretet által mindegyikben élően van jelen. Ott ő mindig a legelőnyösebb állapotában van, mert ott sokkal teljesebb kifejeződés, mint a fizikai szinten, még akkor is, ha ez a szint képes lenne a legelőnyösebb körülményeket adni.
Most azt kérdezhetik, hogy ez valamilyen módon befolyásolja-e a szeretett barát fejlődését? Minden bizonnyal, mert további alkalmakat tesz lehetővé számára, hogy megnyilatkozhassék. Ha fizikai testtel rendelkezik, akkor azáltal már tanul. Ugyanakkor, az a forma, amit mentális síkon kapott, képessé teszi arra, hogy a vonzódás képességét sokkal hamarabb kifejlessze magában. Ebben az esetben az Ön szeretete óriási jelentőségű a barátja számára. Amint mondtuk, valamely léleknek módjában van sok róla készült képben megnyilvánulni, ha eléggé szerencsés, hogy azokat számára elkészítették. Akit sok ember szeret, sok mennyországban lehet egyszerre, s ezáltal a fejlődése sokkal gyorsabban történik. A további sok lehetőség közvetlen eredménye, mintegy jutalma azoknak a szeretetreméltó tulajdonságoknak, amellyel sok ember vonzalmát keltette fel maga iránt. Ezáltal nemcsak felfogja a szeretetet sok ember részéről, de maga is fejlődik a szeretetben, függetlenül attól, hogy ezek a barátok élők-e még, vagy holtak. |
Ehhez hasonló élményekben lesz része annak is, akinek ablaka: a művészet. Számára is lehetséges annak felfogása, ahogyan ez a sík kifejezi magát: hangokkal, színekkel, ugyanis létezik egy szín - nyelv, amit a dévák használnak - azok. akik abba a szellemi osztályba tartoznak, ahol a színvillanások által érintkeznek egymással. A középkor minden nagy művésze tevékenykedik itt. de már nem ecsettel és vésővel, hanem a mentális gondolatok formába öntésével. Minden művész tudva tudja, hogy mindaz, amit papíron vagy vásznon létrehoz, messze marad attól, amit eredetileg elképzelt. Ezen a síkon azonban megvalósul a gondolat, és a csalódás ki van zárva. Ugyanez az igazság érvényes minden gondolat irányzatra úgy, hogy valójában az öröm és tanulás végtelensége van messze azon túl, amit itt lenn véges elménkkel felfogni képesek vagyunk. |
Az ablakok irányuk szerint is és "üvegük" fajtája szerint is különbözhetnek egymástól. A magasabb gondolat nagyon sokfelé irányulhat. Ezek közül pl. a személyes jellegűek - a vonzódás és odaadás - általában egy másik személyhez köti s ezt jobb ezen keresztül megvizsgálni. Előbb azonban vegyünk inkább egy olyan példát, ahol ez az elem nem jelenik meg. s ahol csak az őt körülvevő környezet hatásával kell foglalkoznunk. Tegyük fel, hogy az illető egyik mennybéli ablaka a zene. Ismeretes, hogy a művészet micsoda magasságokba emelheti az emberi, s ha valaha is érezték ezt a hatást, akkor elismerhetik. hogy ez a hatalmas erő hatott önökre. Akinek a lelkében nincs zene, az persze nem rendelkezik ablakkal ebbe az irányba. Akinek azonban van ilyen ablaka, az három egymástól különböző benyomást fog nyerni. Ezek ablaküvegük fajtája szerint különböznek. Ha ez az üveg színes, akkor világos, hogy csak bizonyos fénysugarakat enged át, s ezzel korlátozza a kilátást. Ha rossz anyagból van, akkor elsötétíti a bejövő fényeket. Például valamely ember élete folyamán csak egy bizonyos fajta zenét méltatott. De tételezzük fel, hogy jó zenei ablaka van. Ekkor mit kap azon át? Először is azt fogná fel, hogy ez rendezett mozgás, amely annak a szintnek az erejét fejezi ki. Mert a szférák zenéjének költői ideája mögött az a határozott tény van, hogy ott minden mozgás és bármilyen működés hangok és színek dicsőséges harmóniáit hozza létre. Minden gondolat - az illető sajátja éppen úgy, mint a többi emberé - ezen a módon jut kifejezésre leírhatatlanul szépséges harmóniában, mintha ezer aeol-hárfa zengene. Ez a zenei megnyilvánulás a zeneszerető ember számára állandóan jelenlévő, elragadó hátteret fest minden ottani tapasztalatához.
Másodszor ezen a szinten fellelhető a lények azon osztálya, az angyalok egyik nagy rendje, ahogyan barátaink neveznék őket, s akik különlegesen a zenének szentelték magukat, s akik a többi lénynél sokkal nagyobb mértékben fejezik ki magukat a zene által. A régi hindu írásokban ők a "Gandhatva" nevet viselik. Az az ember, akinek a lelke zenére van beállítva, nyilván felkelti e lények figyelmét maga iránt, és egyre fokozódó örömmel tanulja majd azokat a csodálatos kombinációkat, melyeket ők közvetítenek. Harmadszor, az ember a mennyei világban lelkesen hallgathatja art a zenét is, amit embertársai alkottak. Hány híres zeneszerző távozott már ide őelőtte? - Bach, Beethoven, Rossini, Handel, Mozart, ők mind élettel teli, sokkal grandiózusabb lényekké válva sokkal nagyszerűbb melódiákat árasztanak magukból, mint amiket a földön valaha is teremtettek. Ereknek a valóban csodálatos melódiáknak mindegyike gyönyörűség forrása, melyeknek a mi mostani földi kompozícióink csak gyenge visszhangjai! Nem egy azok körül, akiket mi itt a földön zseninek tekintünk visszavert ragyogása csupán azoknak a nagyságoknak, akik már átmentek Az érzékeny ember - sokkal gyakrabban. mint ahogy gondolni lehetne - képes átvenni ezeket a fentről jött gondolatokat, s amennyire ez ebben az alsóbb világban lehetséges, visszaadni, kifejezni. A muzsikának nagy mesterei mesélték már nekünk, hogy néha teljes oratóriumokat, különleges kórusokat egy zengő akkordban hallottak, és igyekeztek inspirációjukat rögzíteni, lejegyezni, ahogy hallották, kottafejekbe önteni. Nagyon sok kottalapra volt szükségük, amíg ezt, amit ihlet szóval illetünk, ki tudták fejezni. Ez pontosan megmutatja, hogy mi különbözteti meg ezt a mennyei muzsikát a miénktől, mert egyetlen hatalmas akkord többet fejez ki, mint amit mi, itt órákon át tartó zenéléssel kifejezünk. |
|
V. FEJEZET
SOKFÉLE LAKHELY
Hogy mindezekről valamiféle igaz elképzelésünk legyen, fel kell fognunk, hogyan készíti elő az ember a saját mennyországát. Itt, az isteni elme ezen a síkján minden elképzelhető szépség és dicsőség jelen van, de minden ember csak azon az ablakon pillanthat ki, amelyet ő maga készített magának. Minden saját gondolatformája egy ablak, és ezen keresztül nyerhet választ a kint működő erőkről. Ha valaki földi életében leginkább a földi dolgok iránt érdeklődött, akkor csak kevés olyan ablakot készített elő, amelyen áthatolnak a magasabb dicsőség sugarai. Viszont, ha életében csak egyetlen tiszta és önzetlen gondolata is támadt - már pedig ez legalább egyszer minden embernél előfordult már -, akkor ez az egy gondolat is ablakká válik számára. Minden ember - talán csak a korai vademberi állapot leszámítva - átélte már az üdvösség csodálatos pillanatát. Az ortodoxia azon megállapítása helyett, hogy egyes emberek a mennybe, mások a pokolba kerülnek, sokkal megfelelőbb lenne azt állítani, hogy minden ember részesülhet mindkettőből, és ezek csak arányaikban térnek el egymástól (ha a legalsóbb asztrális életet ilyen szörnyű szóval nevezhetjük, hogy pokol). Nem szabad elfelejtenünk, hogy az átlagember lelke fejlődési fokozatainak még csak a kezdeténél tart. Az ember megtanulta aránylag könnyen használni a fizikai testét, s még asztrális testében is elég szabadon működik, noha ritkán képes arra, hogy e tevékenység emlékét átvigye fizikai agyába. A mentális teste azonban semmi esetre sem vált lényének hordozójává, mert nem tudja úgy használni, mint az alsóbb testeit, nem képes benne mozogni, utazni, továbbá mentálteste érzékeléseit sem képes a normál módon információk vételére alkalmazni.
Ezért nem is gondolhatjuk, hogy ez a test élénk tevékenységben van vagy képes szabadon mozogni, mint ahogy az az asztrális szinteken történik. Állapota itt főleg a befogadás. Külvilági kapcsolatai rendkívül korlátozottak, mivel azok csak a saját ablakain keresztül jöhetnek létre. Igen magasan fejlett szellemnek, és szinte emberfeletti módon megvilágosodott lénynek kellene lennie annak, aki ezen a síkon teljes képességeit kibontakoztathatná. Teljes tudatossággal kellene rendelkeznie ahhoz, hogy mentális eszközét szabadon használja, ahogyan egy átlagos ember a fizikait, s ezáltal a tudás óriási területei állnának nyitva számára.
Gondoljunk azonban egyelőre olyan emberre, aki nem ennyire fejlett, olyanra, akinek megvannak a saját ablakai, és ezeken keresztül láthat. Hogy el tudjuk képzelni az ő mennyországát, két dolgot kell figyelembe vennünk: viszonyulása ahhoz a tudatszinthez, továbbá viszonyulása barátaihoz. Környezetéhez való viszonyulása ezen a tudatszinten két részre oszlik. Először is a mentális szint anyagára kell gondolnunk, amelyet gondolatai alakítanak. Másodszor azon szint erőire, mint törekvéseire érkező válaszokra.
Említettem már, hogy miképpen veszi az ember körül magát a saját gondolatképeivel. Ezen a szinten tehát magában a gondolatok otthonában vagyunk, s az előbb említett mindkét pontnál ez rendkívül fontos. Itt már élő erők veszik körül az embert, továbbá ennek a szintnek hatalmas angyali lényei, amelyek különböző rendjei rendkívül fogékonyak az ember bizonyos aspirációikra, melyekre készségesen reagálnak is. Az ember gondolatai és vágyai persze azon alapulnak, amit a földi életében előkészített. Úgy tűnhet, hogy ha az embert ilyen transzcendens erő és vitalitás szintjére helyezték át. akkor ezek teljesen új és eddig ismeretlen irányú tevékenységre is átirányíthatják. Ez azonban nem lehetséges. Az elme teste egyáltalán nincs teljesen ellenőrzése alatt. Sok előző élete során már megszokta, hogy benyomásait s a külvilág hatásait a fizikai és néha asztrális testén át fogja fel, és csak nagyon keveset gyakorolta azt, hogy közvetlen gondolatrezgéseket fogjon fel. Így most ezeket nem képes hirtelen fogadni és reagálni rájuk. Az ember valóban nem kezdeményez új gondolatokat, csak újra azokat, amelyek sajátjai s melyek a már említett ablakot képezik, s amelyeken át új világát szemléli. |
A vonzódásoknak két fajtája van. Az egyik alig érdemli meg ezt a nevet, mert csak az érdekli, hogy mennyi viszonzást kap érte. Fő gondja, hogy a másik személy is ugyanolyan erősségben adja vissza, s emiatt a féltékenység és gyanakvás kusza hálójában fulladozik. Egy ilyen hiúsággal vegyes érzés eredményeként kétség és lelki nyomor lép fel a vágyak világában, amelyhez oly egyértelműen tartozik. A szeretet másik fajtája az, amelyik nem foglalkozik azzal, hogy mennyi szeretetet kap viszonzásul, hanem viszontszolgáltatás nélkül a másik Iába elé helyezi érzéseit, s csak az a gondja, hogy miként fejezhetné ki a szívét teljesen betöltő érzelmeket. Ez az érzés határtalan, mert nem a birtoklás és a magához láncolás irányában haladnak gondolatai, éppen ezért hatalmas erő árad belőle, annyira, hogy ezt egyetlen finom asztrális erő sem képes kifejezni, és az asztrálvilág dimenziói sem lennének képesek azt tartalmazni. A magasabb szint finomabb anyagára és tágabb terére van szüksége, és így a gerjesztett energia a mentális világhoz tartozik. Ugyanígy létezik olyan vallási odaadás is, amely főleg arra gondol, hogy mit kap az imáért viszonzásul, és így az alkudozók szintjére alacsonyítja le imádkozását. De van valódi odaadás is, amely által az ember teljesen elfelejti önmagát az istenség szemléletében. Mindnyájan jól tudjuk, hogy legmagasabb odaadásunk is tartalmaz valamit, ami még sohasem elégült ki. Hogy legjobb vágyaink még sohasem teljesedtek ki. Ha önzetlenül szeretünk, akkor érzéseinket semmi sem fejezheti ki valójában, mert még a legszebb muzsikát vagy művészetet sem találtuk olyannak, amely érzéseink valódi mélységét, magasságát eléri, mert a föld számára ezek a fokozatok ismeretlenek. Mégis mindez számításainkon kívülálló csodálatos hatalommá válik, mely majd valahol és valamikor eredményeket produkál, mivel az energia megmaradásának törvénye a gondolatok és vágyak magasabb síkján is éppen olyan biztosak, mint a leghétköznapibb mechanizmusban. De vajon hogyan és mikor képes ez az energia - elkerülhetetlen eredményeit létrehozva - visszahatni arra, aki mozgásba hozta, amikor ennek a földnek sűrű anyagában nem képes dolgozni? Az energia egyszerűen arra vár, hogy az ember az ő területére kerüljön, s mindaddig felhalmozott energia marad, amíg el nem jön az ideje. Mindaddig, amíg az ember tudata a fizikai és az asztrálvilágra van összpontosítva, addig az az energia nem tud rá hatni. Ahogy azonban átmegy a mentális világba, mint készen álló zsilip nyílik ki, és megkezdheti tevékenységét. Ezáltal eleget tesz a tökéletes igazságszolgáltatásnak, mert ha a mi szemszögünk szerint alacsony földi világunkban az önzetlenség nem is érhette el célját, és látszólag minden hiába volt, mégsem vész el soha semmi.
|
Lehetnek emberek, akik azt az állítást. hogy pusztán gondolatokból álló birodalom közelebb áll a valósághoz, mint a fizikai világ. teljes lehetetlenségnek tartják. Ezek számára - mindaddig, amíg be nem lépnek majd egy magasabb világba - ez a tévedésük a valóságot jelenti. Akkor viszont egy pillanat alatt többet fognak megérteni az egészből, mint amennyit képesek voltak valaha is szavak által felfogni.
Ebben a világban majd érezzük az isteni elme végtelen teljességét. aki minden léleknek annyit juttat határtalan gazdagságából. amennyire az a lélek méltónak bizonyult. Ha valamely ember a neki szánt fejlődést már teljesítette, ha az ***. amelynek csírája benne van, már teljesen megvalósította és kibontakoztatta, akkor ez az egész dicsőség elérhető a számára. Ehhez a ragyogó beteljesedéshez azonban csak fokról fokra, lépésről lépésre lehet felemelkedni. Ennyi jót senki sem foghat fel egyszerre, hanem csak annyit vonhat le belőle a maga számára. amennyit élete erőfeszítései következtében képes. A különböző egyéniségeknek roppant különbözőek a képességei is. Egy keleti mondás szerint: "mindenki magával hozza a köcsögét". - Ezek között a köcsögök között vannak kisebbek és nagyobbak, de akár kicsik, akár nagyok. mindegyik köcsög színültig megtelik. A lelkiség mennyei tengeréből mindenki számára több mint elég áll rendelkezésre.
Erről a mennyei üdvösségről mindegyik vallás beszélt már, de csak kevés nyújtott kielégítő és világos magyarázatokat az alapgondolatról, amely értelmesen meg tudná világítani, hogy hogyan lehetséges mindenki számára ez az üdvösség. Az egésznek az alaphangja vagy kulcsa, hogy Isten Gondolatának felfoghatatlan ragyogásából minden ember maga választja ki saját mennyországát. Az ember a földi élete folyamán létrehozott okokkal maga határozza meg ennek a minőségét, időtartamát. Ezért nem számíthat semmi másra, csak arra, amit megszolgált. Ami pedig az örömöt illeti, abból annyit, amennyit felvenni képes. Ez ugyanis egy olyan világ, amelyben minden lény saját tudatának fokozata szerint lesz képes arra, hogy a legmagasabb szellemi üdvösséget élvezze. Ez olyan világ, amelynek az ember aspirációira (törekvéseire) adott válaszát, csupán az aspirációra való képessége korlátozza.
A földi életében az ember a szenvedélyei és vágyai által asztráltestben kell éljen, és abban kell élnie asztrális létezése folyamán, amely idő jellemének megfelelően boldog vagy nyomorúságos. Most, a tisztítótűz véget ér, mivel az ember alacsonyrendű természete kiégett, és most már csak a magasabb, finomabb gondolatok maradnak meg, azok a nemes és önzetlen aspirációk, amelyeket földi élete alatt árasztott ki. Ezek a gondolatok köréje gyűlnek, és egyfajta burkot képeznek körülötte, amelynek segítségével majd képessé válik abban a finomabb anyagban bizonyos típusú rezgésekre reagálni. Ezek az őt körülvevő gondolatok azok az erők, amelyeket a mennyország gazdagságából merít, s amelyek mint valami végtelen kiterjedésű tárházban állnak rendelkezésére, amelyből éppen azokat a gondolati erőket merítheti, amelyeket a fizikai és asztrális világban ő maga hozott létre. Vonzódásainak és odaadásának magas színvonala meghozza a gyümölcseit, hiszen minden eddigi önzés a földi vágyak birodalmában maradt. |
A mennyország nem álom, hanem ragyogó valóság, de ahhoz, hogy egyáltalán megértsünk belőle valamit, előbb fel kell adnunk az eddigi elképzeléseinket, amit erről alkottunk. A mennyország ugyanis nem tér, hanem tudatunk bizonyos állapota, és ha engem megkérdeznek, hogy "hol a mennyország?", akkor azt kell felelnem, hogy az ebben a pillanatban is Önök körül található, és olyan közel van Önökhöz, mint a levegő, amit belélegeznek. - "A fény mindig körülvesz benneteket" ahogy ezt Buddha már nagyon rég megmondta. - "Csak le kell vennetek a kötést a szemetekről, hogy lássatok". - Mit jelent ez a jelkép? Semmi egyebet, mint hogy a tudatot magasabb szintre helyezve rávezetni arra a képességre, hogy finomabb anyagból készült tudathordozó eszközbe (testbe) összpontosítsa. Már szóltam arról, hogy az asztráltesttel kapcsolatban is meg van ennek lehetősége, ami által az asztrál-világ látható. Ebben az esetben ugyanezen eljárás további fokozatáról van szó, vagyis a tudatnak a mentális tudathordozó eszközbe emeléséről. Az embernek azon a szinten is van teste, amely által annak a világnak a rezgéseit is képes felfogni, érzékelni, s azáltal a mennyország pompás ragyogásában lenni, noha még rendelkezik fizikai testtel. Más kérdés, hogy ilyesféle tapasztalatok után már kevésbé fogja kívánni a visszatérést a földi világba
Az átlagember számára ez az élmény csak a halál után következhet be - és leszámítva néhány ritka, kivételes esetet, nem közvetlenül a halál után. Már szó volt arról, hogyan húzódik vissza a fizikai test halála után az Ego önmagába. Valójában az egész asztrális élet nem más, mint egy állandó visszahúzódási folyamat, s ha a lélek eléri annak az asztrális világnak a határát, akkor az Ego ugyanúgy meghal azon világ számára, mint ahogyan azt a fizikai szinten tette. Ez nem jelent egyebet, mint hogy az, az asztrális világban hordott testét is leveti, mialatt ő maga egy magasabb és tökéletesebb életbe lép át. Ez a második halál sem jár fájdalommal vagy szenvedéssel, hanem mint a fizikai halál esetében - bizonyos idejű öntudatlansággal együtt következik be, amelyből majd fokozatosan felébred. Pár ével ezelőtt egy könyvet írtam "A devachan szint'' (The Devachanic Plane) címmel. Ebben megpróbáltam az olvasónak bizonyos mértékig leírni, hogy mit lát abban a világban, s amennyiben lehetséges volt, megpróbáltam felsorolni annak a dicső fényországnak a különböző részlegeit aszerint, ahogyan ezt a mennyei életet vizsgálódásaink során megfigyeltük. Most azonban megpróbálom ezt más szempontok szerint is megvilágítani.
A legérthetőbb magyarázat talán az, hogy az a szint már az isteni elme szintje. Ott magának a gondolatnak birodalmában vagyunk, s minden, amit az ember egyáltalán képes elgondolni, az itt, élő valóságban van jelen. Sajnos, mi emberek megszoktuk az anyagszerű dolgokat valóban létezőnek tekinteni, a nem kézzel foghatókat pedig álomképeknek s azáltal nem létezőknek nyilvánítani. Ugyanis minden anyagi is ebbe az anyagba van elrejtve, s bármennyire valós lenne számunkra, mégis kevésbé nyilvánvaló és észlelhető mintha magasabb nézőpontból tekintenének rá. A gondolkodásunk olyan, hogy amint a gondolati világról van szó, az számunkra azonnal csak látszat-világnak tűnik, valami olyasminek, ami álomanyagból készült.
Képzeljék el, hogy egy ember, aki elhagyja fizikai testét, és tudatát az asztrál-világ felé tárja ki, - majd érzékeli, hogy ez a világ intenzív, élénk és valós, - mit fog gondolni. Nyilván azt, hogy most tudta meg. hogy mi az élet. Amikor pedig majd elhagyja ezt az asztrális életet, hogy egy magasabba jusson, akkor megismétlődik ugyanez a tapasztalata, mert az az élet annyival tágabb, intenzívebb az előzőnél, hogy az összehasonlítás ugyanolyan lehetetlen, mint előző esetben. Ennek ellenére létezik mindezek után is még egy másik élet, amelynek pompás ragyogása úgy viszonylik az előzőhöz, mint a Nap tündöklése a Hold fényéhez képest. - De ezen most céltalan lenne elmélkedni. |
|
IV. FEJEZET
A MENNYEI VILÁG
Minden vallás megegyezik abban, hogy van egy állapot, melyet mennyországnak neveznek, és ott örömben és boldogságban élnek mindazok, akik jóemberként élték le életüket. A keresztények és a mohamedánok ezt, mint Isten jutalmát helyezik kilátásba azok számára, akik Neki tetsző életet éltek. A legtöbb vallás azonban tiszta élet szükségszerű eredményének tekinti, pontosan, ahogy a teozófia is. Annak ellenére, hogy leírásában minden vallás ragyogó színekkel ecseteli a mennyországot, mégsem sikerült a valóság benyomását kelteni. Azonban minden, amit eddig leírtak annyira különbözik az általunk ismert dolgoktól, hogy némely leírást szinte groteszknek találjuk. Nem nagyon szándékozunk ezt így elfogadni a gyermekkorunkból ismerős legendákra vonatkozóan, azonban ha valamely másik nagy vallás történetét olvassák nekünk, akkor már készek vagyunk azokat nevetségesnek tekinteni. A buddhista vagy hindu könyvekben fellengzős leírások találhatók mérhetetlen nagyságú kertekről, amelyben a fák aranyból és ezüstből vannak, gyümölcs gyanánt pedig csillogó ékszerek függnek rajta. Az embernek mosolyogni volna kedve, ha nem jutna eszébe, hogy a buddhisták vagy a hinduk számára talán a mi meséink arany utcái és gyöngyből kirakott kapui hatnak ugyanilyen valószínűtlennek. (Nem beszélve a magyar népmesékről, ahol kolbászból fonják a kerítést, ami a nép örök szegénységéről árulkodik.) (Ford.)
Ezeknek a tudósításoknak a tartalma természetesen csak akkor lehet groteszk számunkra, ha szó szerint vesszük azokat, hiszen mindenki a saját egyéni stílusában és saját műveltsége alapján vázolja fel, s az igazság, ami emögött rejlik, éppen az, amit szavakban egyáltalán nem is lehet kifejezni. A hindu leírás alkotója kétség kívül a hindu uralkodók grandiózus kertjei alapján dekorálta így a mennyországot. A héber leírónak nem voltak ilyen és ehhez hasonló élményei, azonban valamely nagy és hatalmas városban lakott - esetleg Alexandriában. Tehát a város volt a pompáról alkotott felfogásában, de azt anyagának és díszítésének gazdagságában szinte földöntúlivá tette. Ezzel a módszerrel próbál tehát mindenki hozzáállni, hogy a legszebbet írja le, amit valaha is látott, hogy elméjének ismerős hasonlatokkal érzékeltethesse azt az igazságot, amit szavakkal úgysem képes.
Azóta is voltak közöttünk emberek, akik látták az égi dicsőséget és megpróbálták azt gyenge erőikkel visszaadni. Néhány teozófiát tanulmányozó is megkísérelte már, sőt, én magam is tettem erre egy erőtlen kísérletet az egyik "Teozófiai Kézikönyv"-ben ("A devachán szint vagy a mennyei világ"). Ha ma akarjuk - megközelítőleg - a színek és formák szépségét visszaadni, akkor már nem beszélünk aranyról és ezüstről, rubinról és gyémántról, hanem a naplemente színeit, a tenger pompáját, az ég kékségét próbáljuk érzékeltetni, mert ezek sokkal mennyeibbnek tűnnek számunkra. Mégis úgy tűnik, hogy mindenki, aki látta is az igazságot, és megpróbálja leírni, ugyanolyan gyenge kísérletet hoz létre, mint a keleti írástudók, mert annak ellenére, hogy mindenki meglátja majd egy napon, és felismeri az igazságot, mégis teljességgel lehetetlen az ehhez nem mérhető földi szavainkkal ezt érzékeltetni, vagy ecsetelni.
|
Mielőtt azonban erre rátérnék, szeretnék egy-két kérdést megvilágítani, melyek állandóan visszatérnek azok elméjébe, akik a következő életre vonatkozó információkat keresik. Egyik kérdés: képesek vagyunk-e ott továbbfejlődni? - Kétségtelenül, mivel az isteni terv törvénye a haladás. Az ember, aki ösztönei rabszolgája, csak akkor tud előrelépni, ha ösztöneit legyőzte. Ez még mindig a legjobb, amit ő jelen fejlődése fokári el tud érni. De a segítőkész, jó szándékú ember, aki az asztrál síkon ezt a feladatot teljesítette, olyan erőkkel és tulajdonságokkal fog visszatérni a földre, amelyekhez éppen önzetlen szeretetének a kifejtése révén jutott. A fejlődéssel kapcsolatban tehát ne legyenek kétségeink.
A másik gyakran feltett kérdés, hogy megtaláljuk-e és felismerjük-e a túlvilágon az előttünk meghalt szeretteinket. Biztosíthatom Önöket, hogy ez megtörténik. Miért ne ismernénk fel egymást, amikor a kölcsönös, egymás iránti vonzódásunk továbbra is fennáll - sőt mágnesként működik -, tehát hamarabb és biztosabban egyesülhetünk egymással, mint a földön. Előfordulhat, hogy valaki a földet már nagyon régen elhagyó szeretteink közül a mi asztrálvilágba való belépésünk idején már azt elhagyta, és belépett a mennyei világba. Ebben az esetben nekünk várnunk kell, amíg mi is oda bejutunk, ott azonban találkozni fogunk, tökéletesebben egyesülve, mint ahogy azt itt a földön elképzelni tudjuk. Legyenek meggyőződve, szeretteink nincsenek elveszve. Vagy az asztrál-síkon, vagy a mennyei világban, de találkozunk. Amíg az egymás iránti vonzódás fennáll, addig ez a találkozás biztos. Mert mind az életben, mind a halálban a szeretet a leghatalmasabb mozgatóereje a világmindenségnek.
Erre a magasabb életre nézve az irodalom megszámlálhatatlan alkotással szolgál. El kell olvasni az erre vonatkozó irodalmat pl. A Besant: "A halál és ami utána van". (Death and After), valamint "Az asztrális világ" (The Astral Plane) és "A halál másik oldala" (The Other Side of Death) című könyveimet. Biztos, hogy megéri a fáradságot, hogy ezeket tanulmányozzuk, mert a tudás megszüntet minden halálfélelmet, és megkönnyíti az életet, mert megismerjük a célját és a végső kifejlését. A halál nem hoz szenvedést azok számára, akik valódi és önzetlen életet éltek. A régi latin közmondás: Mors janua vitae - a halál az élet kapuja - szó szerinti valóság. Kifejezi azt, ami a halál maga. Kapu egy teljesebb, magasabb létezéshez. Síron innen és túl az isteni törvény uralkodik, az Igazság törvénye, s mi magunk és szeretteink számára is rendületlenül bízhatunk az isteni törvény működésében.
|
[28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
