Árnyékok alatt
Esőben tocsog már a remény
mint a koldus, kit ottfeledett
a Lét a síkon, mikor a térben
ledobta őt, mint valami nehéz terhet.
Csak ült ott, szánalmas gönce rajta
foszlányokká ázott,
s az apátiában nem keresett mást
lelkének ládafiában,
csak venné észre valaki,
csak lenne bár akár megalázott.
Ahogy meghúzta magát, elfeledve...
kínjában magára tekeredve színtelen
nemtörődömsége.
Az embertelen vég belesüpped
az embertelen jelenbe...
Csüngött rajta a szemem,
csak olybá tűnt, mint az árnyék a falon,
de neki árnyéka sem volt,
ki sohasem élt, nem is lehet holt.
Vajon látja-e a ballagó Nap,
hogy hangtalan zokogó lelkek
bújnak meg az árnyékok alatt?
|
Gyönyörüséges igaz vers, a hideg rázott ki tőle, ha most elkezdeném szavanként elemezni, hetekbe telne, igy hát nem teszem, de szerintem okulásra alkalmas és arra, hogy kicsit magunkba is nézzünk.